Földényi F. László: A polgári dramaturgia kialakulása Angliában - A restaurációs dráma (Színházelméleti füzetek 7., Budapest, 1978)

IV. A restaurációs színpad és dráma dranaturgiai formalizmusa

kodik, hogy a restauráció azinészeire a kevés gesztus, mérsékelt színjátszás volt a jellemző /szemben pl. a Garrick féle szenvedélyekkel a XVIII. században/, s Bettertonról, Stanfordról, Doggettről egyaránt azt jegyezték fel, hogy elsősorban arcukkal játszottak. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a szinpad kinyúlt a nézőtérre, és viszonylagos intim hangulat uralkodott a szinházban. A fennmaradó dokumentumok alapján azonban a színjátszás terén vonhatjuk le a legkevesebb következtetést, ugyanis a színjátéknak arról az eleméről van szó, ami megörökithetetlen, napról napra változó, s amelyet nem lehet leirni. John Dowes egy korabeli beszámolójában leirja pl., hogy előadták Shakespeare VIII. Henrikjét, és ''a király szerepét jól és szépen játszotta Mr. Betterton,- akit Sir William Davenant tanított be, aki az öreg -Mr. Lowon-től tanult, akit viszont maga Mr. Shakespeare tanitott bt"> Azonban azontúl, hogy kiderül, hogy a restaurációs éa az Erzsébet -kori színjátszás között ilyen kapcsolat Í3 volt, semmi mást nem tudhatunk meg a színjátszás mikéntjéről. A restaurációs színház átmenetet jelent a Shakespeare-iéle nyitott és eleven, valamint a XVIII. századi zárt, polgári színház között. Egyfelől megszűnt az a nyitott színpadi forma, amely megfelelt annak a dramaturgiának, amely az Erzsébet-kori világ totalitását képes volt formába önteni, és ehelyett létrejött a zárt színház, ahol a nézőtér és a színpad között megnőtt a gondolatbeli távolság. A restaurációs szinházi közönség tudatosan szinházat játszott a színházban - hiszen léte korlátozott volt, szigetet alkotott a társadalom egészén belül, amely erről a szórakozásról nem volt hajlandó tudomást venni. Másfelől viszont a restaurációs színház még rendelkezett azzal a mennyiségileg éa minőségileg lehatárolt éa homogén közönséggel, amely a színházban érezte magát otthon, és amelynek a színpaddal való kapcsolata nem vált annyira anonimmá, mint a későbbi időkben. A XVIII. század közönsége számára a színház már nem otthon; nem játszik szinházat, hanem csupán nézi és passzívan befogadja. Az érzéki díszletekben való tob-