Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

zésej193o-ban. Az előadás furcsa kettősséget mutatott. Hevesi nyilvánvaló módon művészileg hiteles színpadi életet akart teremteni. A Nemzeti színészi stilusa azonban ekkor nem felelt meg az ilyen igényeknek. Érthető, hogy egyenlőtlenné vált az előadás, amelyben - mint az egyik kritikus irta - "színészeink jól kihasználták a hatás alkalmait".; A tizenöt előadás is elég gyenge eredménynek tűnik, de érthető, ha arra gondolunk, hogy a szinház sajátos középosztálybeli közönsége "a legtöbb szereplőt" nem tartotta "rokícnszenvesí'-nek, élén Trigorinnal, aki a "megtestesült lélektelenség". És ezzel le is zárult a felszabadulás előtti Csehov-bemutatók sora. A felszabadulás után az újjászülető magyar szinházkultúra felébresztette az érdeklődést a soká elhallgatott Csehov iránt. A válogatást és fogadtatást azonban kétségtelenül befolyásolta a konkrét politikai helyzet, illetve a magyar szinházi élet átépítésének változó igénye. Ahogy egymást követte a koalíciós évek nyugtalan forrongása, majd a fordulat éve - s egyben a színházak államosítása - utáni átrendeződés, illetve a XX. kongresszus eredményeinek első hatása a magyar kulturális életre, úgy változtak a megközelítési módok, illetve a befogadás hangjai is. A folyamatosságot a Csehov-életmü fokozatos bemutatására irányuló törekvés jelentette, illetve a frissen alkalmazott Sztanyiszlavszkij-módszer felhasználása a vele leginkább összenőtt Csehov-müveken keresztül. Ez a második találkozás, amely körülbelül egy évtizedet vett igénybe, rengeteg új tapasztalattal gazdagította a magyar színházművészetet. Ezek a tapasztalatok egyben már a mai alkotók egyéni élményei is: akár mert részt vettek ezekben a produkciókban, akár, mert mint nézők,- élhették át a mindig jelentős, mert tudatos müvé-