Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

szi célkitűzéseket vállaló Csehov-bemutatókat. A kezdet egyben búcsú is volt. A Nemzeti 1945-ben két nagy magyar színművész számára nyitotta meg a lehetőséget: Csortos Gyulának a Medve címszerepében, Törzs Jenőnek A dohányzás ártalmasságáról szóló monológ előadójaként. Az első a szélsőséges komédia mögött is felcsillantotta a nagy emberábrázolót, a második mü előadásában pedig szinte teljes egyértelműséggel billent át a tragikumédia a tragédiába. Törzsről irták: "Ez az őszinteség már túl van a szemérmetesség tartózkodásán is. Egész pőrén mutatja meg önmagát." De ez nem valami bús borongás volt, hanem ellenállhatatlan kép egy teljes emberi sorsról. Az első teljes Csehov, Marton Endre rendezésében, ismét a Vígszínházban szólalt meg. Ugy minősítették ezt az el adást, hogy ez lehet a módja és útja a szinház megújhodásának. De hogy egyben a múlthoz való kötődést is képviselte, azt Márkus László kritikája bizonyitja, amely tételről tételre, szerepről szerepre hasonlította össze a mostani produkciót a régivel, megállapítva, hogy éppen az azonosságok és különbözőségek alkalmasak arra, hogy "a Vigszinház a maga polgári eredetű stilusából kioldja, ami korhoz kötött járulék és tisztán kiválassza azt, ami maradandó, hasznos, szinházszerü - úgy is mondhatjuk, hogy Sztanyiszlavszklj-szerü". Itt tehát egyfajta történelmi szintézis igénye fogalmazódott meg, ha a beteljesülés még nem is következett, következhetett be. Nem sikerült ez a szintézis még a Nemzeti első Csehov-bemutatóján, a Cseresnyéskert alkalmával sem, 1948-ban. Még nem volt tisztázva jónéhány művészi alapelv, és még nem forrt össze a szinház új összetételű együttese sem. A felkészülés mindenesetre igényes volt: a Művész Szinház előadásairól készült két filmet nézték meg a sze-