Mihályi Gábor: Hamletekre emlékezve - Gábor Miklós levelével (Színházelméleti füzetek 3., Budapest, 1976)

a világ kifordult során. Még azt is tudja, hogy a szellem parancsát végrehajtva annak a világnak az erkölcsi rendje szerint cselekedne, amelyet emberként, humanistaként megvet, elitéi. .Gábor Miklós Hamletjét valójában csak az igazság érdekli, hogy megtudja: igazat mondott-e az apja képében megjelenő szellem. Ezért ugrik fel diadallal az egérfogó jelenet után égő fáklyával a kezében Claudius üresen hagyott trónjára. Fény derült az igazságra - ezt hirdeti ujjongva Hamlet gesztusa. De aztán bocsánatkérő gyámoltalansággal leszáll a trónról - Hamlet tudja, legigazabb énjének cselekvőkészsége idáig tart. Gábor Miklós naplójában igy ir erről a jelenetről: "Amikor az egérfogó és Claudius leleplezése után diadalmas önkívületben felugróm, fáklyával a kezemben felpattanok a trónra, mig körülöttem riadtan fut szét az udvari népség, majd hosszú szünet után - mint aki kijózanodik, magához tér, de egyben el is feledkezik önmagáról ós arról, hogy hol van - Horatióra nézek, elszégyellem magam, amiért ugy viselkedtem, mint aki cselekszik, majd bocsánatkérő gyámoltalansággal megteszem ugyanazt az utat visszafelé, a trónról a földre, és csak mindezek után szólalok meg: amit ekkor csinálok, annak látszólag semmi köze Shakespeare szövegéhez, erre a játékra, erre a hosszú szünetre a drámában látszólag utalás sincs, ez a játék, ezek a percek: a sajátom." Mint Kettle elemzésében, Gábor Miklós Hamletje számára is a bosszú bevégzése valójában vereség. Már csak a legyőzött sportember bosszúja, aki - ha már halálos sebet kapott - magával viszi a sirba gyilkosát. A sok halál nem old meg semmit. Fortinbras ugyan megjön, elfoglalja a trónt, jó vagy rossz király lesz - mindegy. Neki eszébe sem jut, hogy a világ más is lehet, mint amilyen. Ő meg sem fogja kísérelni, hogy változtasson rajta. Ï