Mihályi Gábor: Hamletekre emlékezve - Gábor Miklós levelével (Színházelméleti füzetek 3., Budapest, 1976)

leiben a szerelem keseredik meg. Szenvedélyes volt, mint Ungvári és bölcs mint Major." /Szinház és Filmművészet 1952. III./ Mátrai Betegh Béla és Gyárfás Miklós is dicsérik Bas­ti orgánumának, versmondásának lirai szépségét, alakításá­nak férfias borongó atmoszféráját, de Hamletjét egészében mégis felületesnek, középszerűnek Ítélik. Érdekes lehetett megfigyelni, Összehasonlitani a három különféle Hamlet-alakitást - a szerepfelfogások lehetséges variánsainak ilyesfajta tanulmányozására a színháztörténet csak igen kivételesen ad alkalmat. A hármas szereposztás azonban arról is árulkodik, hogy valójában egyikük sem tud­ta feladatát maradéktalanul megoldani, mindegyik Hamlet hi­ányérzetet keltett. Ezért is lehetett a hármas szereposz­tást f enntartaxd. ï Velük szemben - Gábor Miklós a tökéletes Hamlet volt. Végső okon azért, mert maximalisán azonosult szerepével. Olyan autentikusan ő volt Hamlet, hogy bármit is csinált a színpadon, elhittük neki: ez Hamlet. Ami nem jelenti azt, hogy szerepformálásának ne lett volna alaposan végiggondolt koncepciója. Gábor Miklós az a fajta színész, aki képes ar­ra, hogy ösztönös zsenialitását a tudatosság szintjére e­melje, hogy mindig tudja, mit miért csinál. De megfordítva, arra is képes, hogy teljes tudatossággal szabadítsa fel ma­gában, bontakoztassa ki próba és játék közben ösztönös te­hetségét. Ezúttal azonban több is történt, mint egy jelentős szi­nészegyéniség és egy nagy szerep maradéktalan találkozása. Ma már látjuk, hogy az uj Hamlet - a szerep és az előadás is - egy nemzedék akkori élettapasztalatát, életfilozófiá­ját összegezte. Hamlet tragédiáját átélve Gábor Miklós, és részben a magam nemzedéke, a művészet sikjára transzponál­va élhette át és gondolhatta végig az elmúlt tizenegynéhány év történetét, a hiteket és csalódásokat, az ötvenes évek

Next

/
Oldalképek
Tartalom