Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)

VIII. Interjúk - Vadas László - rendező-szakos hallgató

gyakorlatát, amiről tudom hogy egy hónapig próbálták. Nálunk az improvizáció egyszerűen működött: három egymástól független szó, vagy tárgy és azt állítsd össze élesben és minél hihetőbben, belőlük a történeted. Tehát az improvizáció szó szoros értelemben az volt, aminek lennie kellett nem begyakorolt játék. Mikor először páros gyakorlatok tartottak, akkor úgy állítottak össze, hogy egy régi figurás meg egy új figurás kerüljön együtt. Érdekes volt megfigyelni, hogy összekapcsolódott a régi figurások mozgásközpontúsága, a testi kifejezése, a mi analitikus stílusunkkal. Ez olyan mintha paradox módon összekapcsolnánk a román és a magyar színjátszást és lenne belőle egy nagyon érdekes egyveleg. Nálunk is voltak monológok, de nem maradtunk meg a szóközpontúságnál. Habár meg kell cáfolnom, hogy a beszédtechnikát elhanyagoltuk volna. Később állandóan azt vágták a fejünkhöz minden fesztiválon, hogy a beszédkézségünkkel problémák vannak. Bizonyos mértékben igazuk volt, hagyott maga mögött kívánnivalót, de tőlünk telhetően gyakoroltunk hangképzést, beszédtechnikát. Lejött Fort Kriszta, Lantos Erzsi, ők is csiszoltak rajtunk. Csak az a baj, hogy néhányan nem értik, erről meg vagyok győződve, hogy a beszéd, mint adottság egyes embereknél, csak egy dolog, mi azt ötvöztük a kifejezési stílussal. Volt olyan kollégánk, aki raccsolt, a raccsoláson kívül teljesen hihetően beszélt, mivel ő Übü papa szerepét játszotta simán belefért. Hobo [Pálffy Tibor] zártan beszélt az első produkcióban Boreszéláv királyt játszotta. Egy vékony ember, aki zártan beszél egy raccsolóval, kitűnő kontraszt, ha egy színésznek ezt meg kéne ismételje valószínűleg nem tudná. Ezek szerint is válogatták a szereplőket, hogy kinek milyen a beszédmódja. Az első előadás, miután odakerültél az Übü király második változata volt... Nagyon jó időpontban volt ez Jarry darab játszva, akkor került sor a rendszerváltásra, nálunk is meg Európa szerte friss volt ez a benyomás, de tudat alatt lappangott, hogy ez mégsem Happy End, hanem ciklikus váltakozás. Sokan megvádoltak minket, hogy ez már lejárt dolog, elfelejtették azt, hogy ez egy folyamat, ha most újra színpadra állítanánk, ismét aktuális lenne. A próbák is nagyon érdekesek voltak, nem volt semmi díszlet, semmi kellék, egy üres tér megvilágítva és zene. Egyszer hírnökként kellett befussak, úgy nézett ki az egész, hogy :"a la maratoni hős" berohanok, hogy Übü papát visszahívjam, mert jön az ellenség. Bocsárdi azt mondta: "Te úgy menj, be mintha azt mondanád: Uram ég a háza", még oda is tett, hogy rohangásszak egy helyben a színfalak mögött, hogy keményebben lihegjek .Felmentem a színpadra és lett volna egy hosszú szöveg, ehelyett azt mondtam, hogy: "Übü Papa ég a háza !", Übü Papa szintén automatikusan rám nézett, és azt mondta a hosszú replika helyett, hogy:" No fene!", szegény Bocsárdi pedig, ahogy mesélték a díszítők, leült és fogta a fejét, de a nézőtéren ezt senki nem vette ezt észre... Nagyon egységes társulat volt, egyszer a Szkénében azt hiszem, nagyon sok sérülés volt, mivel a szereposztás megváltozott, a nézők és a kritikusok folyamatosan kérdezték, hogy: "Az ki volt?"" Az igazgató." "A másik meg ki?" a szervező, olyan 111