Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
viselte azokat a vonásokat, melyek a verses klasszikus darabokban közreműködő színészt a későbbiek folyamán is jellemezték. Tudjuk, hogy „prózának hangzó versmondása sok fejtörést okoz[ott] a kritikusoknak” még 1935-ben is az Athéni Timonban * Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a mindössze két éve színpadon működő, a megszokottól eltérő reformátori törekvéseket megvalósítani igyekvő színésznek ily módon kifejezésre juttatott világával gyakran nem tudott mit kezdeni a vidéki színireferens, aki mellesleg a kialakulóban lévő új színpadi játékstílusról vajmi keveset tudott, nemigen hallott róla, így hát érdemében sem tudhatott vele foglalkozni. Amit viszont legjobb esetben megtehetett, azt mind a Bácska referensei, mind pedig a Zombor és Vidéke tudósítója megtette: leírta azt, hogy milyennek látta a színpadi játékával állandóan ellentmondásos érzelmeket kiváltó Somlayt. Tópits Zoltán ennél még többet is megtett. A szezon végén jóslatokba bocsátkozott, főleg az Osvaldalakításra hivatkozva: „Egybefoglalva Somlay eddigi szerepeit, csak annyit mondhatok, hogy a jövőben, ha minden egyes alakításánál olyan ambícióval dolgozik mint ma, a nagy dicsőség nem fog elmaradni. A hálás zombori közönség már előlegezte az elismerést, amidőn fényes tehetsége előtt kalapot emelt”.9* * * * Úgy véljük, az eddig elmondottakból is egyértelműen látszik az, hogy a magyar színjátszás egén, közvetlenül a XX. század elején üstökösszerűen robbant be Somlay. A vidéki színjátszás küldetésében megtorpant, ernyedtségében elszellemtelenedett, hivatástudatában visszafejlődést mutatott. Somlay újat hozó színpadi játékstílusát a mákonyos ájultságba feledkezett vidéki környezet akarata ellenére is kénytelen volt végül elfogadni. A vidéki színikritika, mely általában - különösen ha férfiszínészről volt szó - egy-két keresetlen jelzővel juttatta kifejezésre a színpadon látottakról a véleményét, Somlay esetében magyarázkodni kényszerült akkor is, ha megdicsérte alakítását, meg akkor is, és főleg akkor, ha meg kellett indokolnia, hogy miért nem egyezett egy-egy általa színpadra állított figura értelmezésével. Tulajdonképpen e magyarázkodás szövegeiben bukkanhat rá a színpadi játékának mibenlétét faggató színháztörténész azokra a részecskékre, melyeknek mozaikká szerveződése lehetővé teszi számára azt, hogy a magyar színjátszásnak ezt a különleges és ritka tüneményét fejlődési folyamataiban tetten érje. Már csak ezért sem hanyagolható el tehát a pályakezdés eseménytörténete, mert igaz ugyan, hogy a csodát nem le-35
