Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

pillanataival - a színpadi csodával és varázslattal - ajándékozza meg a közönséget.1

Somlaynak a művésznek, pályája delelőjén teljes mértékben sikerült egyensúlyba hoznia a külvilág és az önnön világa elvárásai között feszülő ellentmondásokat, s ez a felejthetetlenül nagyszerű alakításainak megszületését tette lehetővé, belső törvényei szerinti színpadi cselekvés formájában. A világ és a környezet élet-halál harcában, a színpadon nyílik alkalom a színész számára - ha művész és nem csak mesterember - az emberi világával elegy azonos valóság megteremtésére, megalkotására még akkor is, ha a privát életben a környezet jut létmeghatározó pozícióba. A kettő között megteremtett egyensúly végeredményeként lett Somlay Artúr színpadi művészete megigéző, maradandóan rendkívüli, tökéletes. A titok mibenlétét kutatva ezért írhatta le a színészi pályája delelőjére érkezett művészről Csathó Kálmán a következőket: „Bámulatos volt eszközeinek csak a lényegre szorítkozó egyszerűsége, játékának sima gördülékenysége, halk bensősége, meggyőző őszintesége, meg az a csodálatos képessége, hogy a lélek legmélyebb titkait sokszor csak egy-egy nézéssel, mozdulattal, egy sóhajtással ki tudta vetíteni”.9

Erről az ember világa és környezete között lebonyolódó állandó és kompromisszum nélküli küzdelemről sejtett meg valamit éppen Somlayval kapcsolatban Benedek András, aki a Nagy magyar színészek kötet Somlayról szóló tanulmányában említést tesz egy pincérrel kapcsolatos botrányról, s felteszi az esettel kapcsolatban a kérdést: „Botrány volt ez? Inkább más valami. A köznapi ember élete folyását, szenvedélyeit a társadalmi konvenciók gátja szorítja partok közé, s ha kicsap a folyó, botránynak nevezzük. A művészt mesterségének ünnepnapjai kényszerítik, hogy szenvedélyei kilépjenek a kőpartok közül, s a folyó máskor is szabadon hömpölyög a jól ismert, kimosott árterületen. Művészi rögtönzés volt, egy jelenet saját élete drámájából, melyet ugyanolyan pátosz telített, mintha a színpadon történt volna”.10

Hatványozottan vonatkozik ez Somlayra, hiszen ő maga mondta egyszer: „Minden ember bennem lakik. ...A színész, ha művész, a szerepei életét éli”." S ide kívánkozik még egy megjegyzés, mely viszont Demeter Imre könyvében olvasható: „A művész is lehet olyankor igazságtalan. De színpadon - soha”.12

Mindezekkel kapcsolatban azt is el kell mondani, hogy minél gyakrabban nyilatkozott meg az ember világa Somlay szereptolmácsolásaiban a színpa-10