Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

A somlayság, ha szabad így fogalmazni, mibenlétének, titkának megfejtésére irányuló szándékokban ennek a kétféle véleménynek jelenléte már nyilvános szerepléseinek a kezdetén is megvan, nevezetesen zombori működése idején is, amikor Monori Sándor színigazgató társulatának tagjaként 1902 októberétől 1903 januárjáig a megyeszékhely ékszerdobozhoz hasonlítható színházában lép fel.6 Mint majd látni fogjuk, e korszak tényanyagának napfényre hozásakor, a helybéli ítészek és a közvélemény Somlay megítélésében gyakran került ellentmondásos állapotba, egyfelől úgymond kiszámíthatatlan és megengedhetetlen, minden polgári konvenciót felrúgó viselkedésével haragította magára őket, másfelől viszont, ott a zombori színpadon, ha a ráosztott szerep tehetségével és zsenialitásával összhangban volt, a színpadi alak életre keltése során olyan eksztázisba tudta hozni nézőit, amilyenre előtte ritkán volt példa, ugyanis „egyenetlenségeiben is a rendkívüli művész” nyilatkozott meg már ekkor, pályájának ebben a kezdeti szakaszában.7 Ezekben az esetekben, mint majd látni fogjuk, a Cyranonak vagy a Kísértetek Osvaldjának színre állításakor mind a kritikusai, mind pedig a publikum - az utóbbi gyakrabban - el tudta felejteni és meg tudta neki bocsátani időnként megnyilvánuló fennhéjázó, pökhendi és lekicsinyléssel elegy magatartását, heves indulatokban tobzódó féktelenségeit.

Ha képesek vagyunk elfogadni Hamvas Bélának azt a létminőséget meghatározó felismerését, hogy az embernek világa van, nem pedig környezete, akkor az a Somlayban működő kettősség feloldására irányuló törekvéseinkben nagy segítségünkre lesz, és az 1951-ben elkövetett öngyilkosságra is kielégítő választ adhatunk.

8