Bóta Gábor: Arcok a Szkénéből - Skenotheke 4. (Budapest, 1998)

Regős János: A színész mint embertárs megismerése…

éppen azért, mert ő előadóművész volt, én magam nem akartam színházban dolgozni. • Rossz élményeid voltak?- Úgy éreztem, kíméletlen világ ez. Apám pantomimjeit a szakmai el­lentábor az előadások alatt nyilvánosan „kicikizte”. Nyihogtak, vihogtak, füttyentgettek, pisszengettek, mindezt én kisgyerekként rendkívül rosszul él­tem át, többször bőgtem is. Mélyen rögződött bennem, hogy nem jó dolog a színház, nem szeretik benne egymást az emberek, gúnyolják a másikat. Lát­tam apám rettenetesen nehéz életét is. Hiszen a hatvanas években nem hiva­tásos színházban dolgozni, alternatívnak lenni egyet jelentett az egzisztenciá­lis és politikai lenullázottsággal. Emlékszem, hogy egy ideig a gyerek­szobában volt a próbaterem, fel kellett hajtani az ágyakat, hogy apuék dol­gozni tudjanak. Engem inkább az írás érdekelt, a tudományos pálya. Király Jenő vezetésével az egyetemen működött az úgynevezett Triviális diákkör, amelynek keretében tömegkultúrával foglalkoztunk. Operettekről, kabaréról, népi műfajokról, gengszter- és westemfilmekről írtunk komoly, elmélyült dolgozatokat. Fantasztikusan jó tanulmányok születtek. Azt gondoltam ma­gamról, hogy én is elméleti ember vagyok, bár utolsó éves egyetemistaként dolgoztam a pornázi kultúrházban. És akkor rájöttem, hogy ez nem nekem való, értelme sincs sok, semmi komolyat nem lehet csinálni. A Gyurkó László által vezetett Népszínházba azonban kerestek népművelőket. Ez szín­ház és népművelés közötti terület volt, ráadásul utazni lehetett szerte az or­szágban, és ez vonzónak látszott. Négy népművelő került a színházba. Na­gyon izgalmas volt a feladatunk. Egyrészt rendezőasszisztensek voltunk, másrészt egy-egy utazó társulat vezetői. Azokon a helyeken, ahol játszottunk, fel kellett mérnünk a kulturális szokásokat, lehetőségeket. A társulaton belül pedig olyan teameket kellett kialakítanunk, amelyek verses és más ismeretter­jesztő műsorokkal kiegészítő programokat tudnak „illeszteni” az egyébként közepes színvonalú előadásokhoz. Össze kellett fognunk az egész utazó trup­pot. így aztán mégiscsak színház közelébe kerültem. Jófajta posztgraduális képzést nyújtott nekem a Népszínház. Erős, kemény próbatételt jelentett. • Mit tanultál meg ott?- A legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy ilyen üzemszerű színházat én nem akarok csinálni. Nem lehet egy nap kétszer odaállni a színpadra és igaz dolgokat mondani. Nem lehet olyan rendezőkkel dolgozni, akikhez 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom