Bóta Gábor: Arcok a Szkénéből - Skenotheke 4. (Budapest, 1998)
Regős János: A színész mint embertárs megismerése…
semmi közöm nincs, és csak azért dolgozom velük, mert melléjük vagyok beosztva. Az azonban már eldőlt, hogy színházzal akarok foglalkozni. • Ha ennyi volt a negatívum, mégis mi tetszett meg?- Például a színészek. Nagyon megszerettem őket a sokszor nehezen elviselhető rigolyáikkal, túlérzékenységükkel együtt is, úgy éreztem, hogy közöm van ehhez a világhoz. A legszebb a munkámban az volt, hogy ezeknek a nagyon nehéz helyzetben lévő színészeknek megpróbáltam segíteni. Pedig bennünket eleinte spionoknak tekintettek. Azt gondolták, mi vagyunk az igazgató kémei, akik jelentjük, ki mit mondott a vidéki turnén. Hamar észrevették, hogy az ő pártjukon vagyunk, és nem jelentünk senkinek semmit. Olyan emberek közé kerültünk, akik akár huszonöt-harminc éve voltak utazó színészek, ennyi ideje „gyűrték az ipart”. Tiszta kíváncsisággal fordultunk feléjük, ezt azonnal viszonozták is. Megérezték, hogy mindenben, ami normális dolog, mi partnerek vagyunk. Számomra a legpozitívabb tapasztalat a színész mint embertárs megismerése volt. Annak megismerése, micsoda áldozat szükséges althoz, hogy valaki kiálljon a színpadra. Minden gyűrődés, magánéleti viszontagság, fűtetlen terem ellenére ki kell állni és fényleni kell. Azt éreztem, hogy tudnak fényleni, akkor is, ha utána leisszák magukat a sárga földig és a kijózanítóba kell őket vinni. Rengeteg szélsőséges helyzetet éltem át a két év alatt. Egy Roburban vagy egy ócska Ikaruszban zötyögtünk az országúton, városi emberekként megpróbáltunk falusiaknak kultúrát vinni. Ezekben a rossz előadásokban az egyetlen megbízható pont a színész volt. Amikor játszottak, azt ambicionálták, hogy ők azért ne legyenek annyira rosszak. Ez tapasztalatként nagyon jó volt, de közben rájöttem arra, hogy ez a fajta színház nem nekem való, perspektívádat Jártam közben a Szkénébe, akkoriban még ez volt számomra a városban az egyeüen elfogadható színházi tér. Tizennégy méter hosszú, tizenegy széles, tulajdonképpen egy doboz. Lényegében négyzet alakú tér, boltíves mennyezettel, még ablakok is vannak, nem olyan hermetikusan elzárt a külvilágtól, mint általában egy színház. Ha behúztuk a függönyöket, olyan tér alakult ki, amelyben nagyon oda lehetett figyelni arra, ami történik. Még az észbontóan rossz produkciókra is. A Szkénében minden kiderül. Ami jó, az nagyon érvényesül, ami rossz, az igen hamar lelepleződik. Többen mondták már, hogy itt igazán érződik a színházi levegő. Pedig egy hatalmas épület díszterméből választották le a Szkénét. Abból a „katasztrófa”-élményből, amit a magyar pantomimesek között uralkodó botrányos viszonyok kapcsán átéltem, megérlelődött bennem egy 36
