Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

franciás modorban festi aztán a közönség szemforgató megbotránkozását: "Ez borzasztó! - Polizeiwidrig! - ki kellene fütyülni! - Ennyire lábbal tapodni minden illemet! Pi donc! - Nem hiába, hogy Párizsból hozták... - Hja! tizenkilencedik század! És igy tovább; s az a legszebb a dologban, hogy akik igy beszélnek, azoknak a tenyere csupa hólyag a sok tapsolástól." Igy a progresszív ifjúság. De a konzervativ sajtónak egészen más a véleménye. A kérdés akkor annyira közérdekűnek látszik, hogy Arany János lapja, a Koszorú is állást foglal a kánkán-kérdésben. "Mi Molnárt illeti, nem kárhoztatjuk a darab megszerzése s az előadása miatt, mert egyrészt az operett valóban igen szép, másrészt pedig okosan cselekszik, ha arra tekint, mi jövedelmet hoz, de meg kell rónunk azon hanyagság miatt, hogy a szereplőknek oly dolgokat is megenged, mi még a botrányosságon is túl van. Tudtunkkal minden szinpadnak többek közt arra kell törekedni, hogy a közönség Ízlését nemesitse, s az ily aljas tréfákkal nem lehet elérni, milyeket ezen darab előadásán lát az ember... Valóban alig hihető, hogy a mabille-bálban is, a legalsóbb néposztály ezen bélyegzetc gyülhelyén - nagyobb figyelmet nem tanúsítanának az illedelem iránt." Később maga Gyulai rója meg a kánkánt. Igy lesz a kánkán világnézeti ütközőponttá. Ahol ekkora a vélemények ellentéte, ott feltétlenül nagy az érdeklődés, már csak azért is, mert állást kéli foglalni a dologban. Fentebb már szóltunk a papság állásfoglalásáról a kánkánnal szemben s arról, hogy maga Szcitovszky hercegprímás eredménytelenül kérte a Helytartótanácstól a kánkántánc megrendszabályozását, miből önként következik, hogy a kánkánnak felsőbb helyen is voltak barátai; Molnár szerint a papság köréből is nagyszámú látogatója akadt. Hogy itt a siker nem Offenbaché, hanem a kánkáné, kitetszik abból is, hogy később a pesti Népszinház emlékezve Molnár hallatlan sikerére, játékrendjébe illesztette a