Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)
Kovács Léna: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor oroszdrámarendezései
Sirály által megkezdett utat, ugyanúgy központi, erősen értelmezett hőst jelenített meg a középpontban, aki megtesz egy bizonyos utat a darabban, s a végén Trepljovhoz hasonlóan az öngyilkosság mellett dönt. Az Ivanovb an a hetvenes évek jellegzetes életérzése fogalmazódott megî a tehetségét, alkotóerejét kibontakoztatni nem tudó ember tragédiája. Zsámbéki hőse nemcsak környezete lehúzó erejétől szenved, hanem önmaga tehetetlenségétől, gyengeségétől is. A rendező nem mentette fel Ivanovot - miközben tragikus kisugárzást és a pillanatnyi fellobbanások rokonszenvét biztosította neki, végeredményben megfosztotta a tragikus hősnek kijáró méltóságteljes és felemelő haláltól. Az előadás képileg is emlékezetes módon segítette a rendezői gondolatot. A szereplők egy rögzitetlen fakéreghalómmal borított szinpadon játszottak, furcsán süppedve-ragadva a lehúzó talajba. Ez megteremtette a kitörés képtelenségének érzetét. Hatalmas átalakuláson ment át a csehovi "pisztoly" a jelkép, amelyről tudjuk, hogy ha megjelenik a szinpadon, feltétlenül el is sül majd. Zsámbéki a harmadik felvonás elején káprázatos játékot talált ki: Sabelszkij, Lebegyev és Borkin vodkázás közben káposztát falnak egy uborkásüvegből, hadonásznak, a kilötykölik a káposztalevet Ivanov Íróasztalára. Meglelik a revolvert, s részegségükben belepottyantják a káposztalébe. Ivanov sokáig tisztogatja a fegyvert, mielőtt főbe lőné magát, de ez nem változtat azon az érzésünkön, hogy halála "káposztaszagú", s nem adatik meg számára, hogy tragikus hősként végezhesse az életét. ZSÁMBÉKI GÁBOR : "Az Ivanovot az 1960-as években több színházban játszották a világon. Én Krejca előadását láttam. Hirtelen felbukkanásának az lehetett az oka, hogy egy tipikus értelmiségi helyzetet remekül ki lehetett vele fejezni. Azonkívül csakhamar minden Csehov-darabról, s különösen pedig az Ivanovr ól kiderült, hogy olyan kérdéseket feszeget, amelyek a kortárs drámairodalom látszólag távol eső szerzőinél, igy például Beckettnél is megjelennek.
