Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)
Kovács Léna: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor oroszdrámarendezései
Két alkalommal rendeztem az Ivanov ot. két különbőzé életkorban és helyzetben. A hatvanas években, a főiskolai előadásomban sokkal inkább egyfajta útkeresést akartam színpadra vinni, mig a hetvenes években a helyzet regisztrálása tetszett fontosnak, s annak tudomásulvétele, hogy nem létezik kitörés. A kitörés Krejcáhál is lényeges motivum volt. Ezt leghatározottabban a diszlet fejezte ki, egy hatalmas kerítés,amelynek Ivanov folyton nekiszalad, s aztán nyüszítve és káromkodva visszahull róla. A kaposvári előadás Ivanovja környezetével egyetemben azt kutatja, keresi, miként ment végbe ez az általános lepusztulás. De hogy ez az elsorvadás végleges és megmásíthatatlan, az előadás tényként kezelte. Hadd ugorjak egy kicsit előre A manóh oz. Az Ivanov és A manó között drámailag erős különbség van. Az Ivanov rendezése közben effektusok kialakítására törekedtem. Ez a beszélő díszleten látszott meg leginkább. Amikor A manó t rendeztem, ellenkezőleg, minden olyan eszköztől visszariadtam, amely túlságosan egynemű, túlságosan nyilt, túlságosan direkt. Az Ivanov ot ón sokkal tragikusabb műnek érzem, mint A manó t, mert az Ivanov a befejezettség érzetét kelti, mintha az egész le lenne játszva. A főhős harmincöt éves korára abszolút elfárad, de minden indoklás, minden erre a problémára adott válasz érvénytelen a darabban. Lebegyev felkínálja Ivanovnak azt a megoldást, hogy a környezete teszi tönkre, pusztítja el. Ivanov bosszúsan félresöpri ezt a lehetőséget. Azt válaszolja rá, hogy ostobaság. Sokkal általánosabb dolog az, amitől ez az ember elfárad. Az előadás sem oldja meg megnyugtatóan ezt a kérdéscsoportot, csak megpróbálja körüljárni ezt a nagyon is szimptomatikus jelenséget. Ha most választhatnék, hogy legközelebb melyik Csehov-darabot rendezzem, azt hiszem, megint az Ivanov mellett döntenék. Még mindig ezt látom a legérvényesebbnek, vagyis nekem az életből ezek a legerősebb élményeim most is, ahogyan számomra értékes emberek eltűnnek, föladják, tönkremennek, elpusztulnak, külföldre távoznak, vagy pedig olyasfajta önsirató értelmiségi nyavalygásba menekülnek, ahogy Ivanov is tette. Ez megint az Ivanov
