Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínház - diákszínház. Néhány gondolat fejlődéslélektani szempontból (dr. Vekerdy Tamás)

- as Ettől kezdve megragadó színházi élményeim sora akár operettet láttam, akár operát, akár prózai darabot, akár kabarét, mindig személyiségekhez kötődött - a színész vagy a szerző mindenen átsugárzó személyiségéhez. Gózon, Balázs Samu, Tompa Pufi, Makláry, Uray, Tímár, valamint Móricz Zsigmond, Csehov, Shakespeare, Mozart, Schiller, Wagner hogy csak néhányat és hiányosan említsek. Soha nem a tananyag. Soha nem iskolai tömegszervezés. Soha nem diákelőadás. Mindig egy vágyott alkalom, amire végre sikerült szerezni jegyet - a pénztárnál! - és az egyéni felfedezés öröme . Tehát nem tizenhat-tizenhét éves koromban tereltek be - hogy a közönségszervező tervét teljesíthesse - egy kötelező klasszikus rutinelőadásához, hanem jóval előbb, személyes vágyakozás kielégítéseképpen juthattam el a "felnőtt" színházba. A közönségszervezők által szervezett diákelőadások regrediáit atják a tömegesen összecsődített gyerekeket. Alacsonyabb életkori szintre, kisgyerekkori infantiiizmusba süllyesztik. Ahogy a gyerekszínházról szólva elmondtuk, hogy a kisgyerek-közönséget nem szabad közibük ültetett felnőttekkel egymástól "elszigetelni", hanem hagyni kell, hogy a maga közbekiabálós, ugrálós "aktivitásával" - de nem kiprovokált bevonásával! - résztvegyen a színpadi cselekményben - úgy a nagy gyereknél tizenegy-tizenkét-tizenhárom éves kortól kezdve arra van szükség, hogy az igazán jó felnőttszínházba avatódjanak be, nem tömegként, hanem én-ként, egyénileg, személyesen . Mindebből sajnos az következik, hogy tulajdonképpeni diákszínház nincs is - és én azt hiszem, hogy nem is kell