Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínház - diákszínház. Néhány gondolat fejlődéslélektani szempontból (dr. Vekerdy Tamás)

és biztos vagyok benne, hogy nem kell tizennégy-tizenöt éves kor felett. Azt el tudom képzelni, hogy gyerekszínháznak nevezzem az öt-nyolcéves gyerek meseszínházát - és diákszínháznak a nyolc-tizenegy éves gyerek monda, kaland és banda-színházát (ez utóbbiban kortársait látja hősökként, Tom Sawyer, stb.). (Vagy: az a diákszínház, ahol diákok játszanak maguknak és a többi diáknak.) Ennek ellenére nem ártana tudnunk a kamasz és az ifjú - tehát a tizenhárom-tizennégy éves és a tizenhat-tizenhéttizennyolc éves felnövekvő ember - néhány jellemvonásáról illetve életkori sajátosságáról, ha e korosztály és a színházi élmény viszonyát vizsgáljuk. Nézzük először a kamaszt. A kamaszkor egyik központi problémájának az úgynevezett ideál-képzést nevezhetjük. Mi ez? Mit jelent az, hogy a vizsgáló pszichológus, kamaszkorban hihetetlenül nagy arányszámban - és egyre növekvő arányban - találkozik az ideálképzés zavarával? A kamasz problémája én-probléma. Ki vagyok én és kivé kell - kivé lehet - lennem? És hogyan? És milyen a világ? És hogyan tudom magamat abba beilleszteni? Erre a lappangó kérdésre, hogy én ki vagyok, az első válasz úgy fogalmazódik meg, hogy "olyan szeretnék lenni, mint X. Y!" Az ideál. Szerencsés esetben egy tanárom vagy egy tanárnőm, akibe "szerelmes vagyok". (Ez a szerelem nemtől független - azonos neműre is irányulhat, homoszexualitás nélkül.) De ez a személyes ideál - amely ekkor már törvényszerűen családon kívüli - általában hiányzik. Ennek kettős oka van. Egyrészt a kisgyerek azonosulási mintája nem volt elég erős - ami magyarul azt jelenti, hogy apja és anyja nem töltöttek elég időt vele vagy nem jól töltötték együtt