Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)

községek néhány tucatjába jut csak el a Népszínház mint a legnagyobb gyerekszínház, akkor belátható, hogy az ország iskoláskorúinak csupán egy tört része ismerkedhet meg az élő színház embert formáló élményével, s az is csak elvben. Hiszen önmagában az, hogy egy gyerek egyszer vagy szerencsés esetben többször is láthat színházi előadást, nem elegendő. S nem mindegy, milyen színházi élményt kap, milyen művészi hatások alá kerül, lezárja-e vagy kitárja a további színházi élmények felé nyíló kapukat, az első impulzus az elandalító giccs vagy a gondolkodtató, felkavaró művészet befogadására készít-e fel. De ez már a művészi minőség, a gyerekszínházi tevékenység céljának, feladatának, módszereinek meghatározása, az érték-kategóriák problémaköre, valamint azé, hogy a ténylegesen vagy divatból időlegesen megnőtt színházi igényt kielégíteni akarók - vezesse őket a legnemesebb művészi szándék vagy csupán az üzleti haszon - nincsenek felkészülve sem elméletileg, sem praktikus színházi szempontokból vállalt tevékenységükre, azaz a gyerekszínházi előadások túlnyomó része sem pedagógiailag, sem pszichológiailag, sem művészileg nem üti meg a kívánt és elvárható mértéket, színvonalat, sőt nem egy esetben több kárt okoz, mint hasznot . Mielőtt részletekbe menően kísérletet teszek arra, hogy felvázoljam a gyerekszínházi terület helyzetét, le kell szögeznem, hogy a gyerekszínház csak egy egységes színházkultúrán belül vizsgálható. Ez egyrészt azt jelenti, hogy sem művészileg, sem strukturálisan, sem ideológiailag nem különülhet el a színházművészet e speciális ága az egésztől, sőt az egész determinálja a résztevékenységet, másrészt azt jelenti, hogy bár van bizonyos korosztályok szerinti elhatárolódás a színházkultúrán belül, minden szín-