Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)

műén tapsra ingerel - ráadásul a számok ritmusa eleve tapsritmus! -, így sem a jelenet, sem a felvonás nem zárulhat le daramaturgiailag, mert feloldódik a zenében, amelynek szövegére természetesen senki sem figyel. Ha már a zenénél tartunk, szóvá kell tenni az élő vagy gépzene dilemmát. Az előadások túlnyomó része gépzenével megy, néha csak a kiséret szól hangfelvételről, néha az énekek is. E megoldás elidegenítő voltát nem kell különösebben bizonyítani. Az sem mentség, hogy főleg az utazó produkcióknál van erre példa. Hiszen egy szál gitár többet érhet, mint egy recsegő zenekari hangfelvétel. A gyerekdarabokhoz csak elvétve ír muzsikát rangos zeneszerző, az előadásokat többnyire a divatos egyendallamok uralják. Felmerül a kérdés: kell-e egyáltalán zene a darabokhoz, s ha igen, milyen és mennyi. Véleményem szerint a zárt zenei betétek idegenek a műfajtól, a zenének az előadás szerves részévé kellene válnia, a zenei megszólalásnak súlyt, funkciót, dramaturgiai szerepet kellene adni. A zenével azonos fontosságú hatáselem a látvány, amely a produkciók egyik gyenge pontja. Többnyire kifejezetten csúnya, funkciótlan díszletben játsszák az előadásokat. Ez részben gazdasági kérdés, részben a magyar díszlettervezés általános állapotának függvénye. Nem arról van szó, hogy a gyerekelőadásoknak öncélúan szépnek kéne lenniük, de a díszlet és a jelmeznek együttesen esztétikai élvezetet is kellene nyújtaniuk, miközben híven szolgálják az előadás egészét. A díszlet gyakran nem kitágítja, hanem leszűkíti a játékteret. A díszletek ugyan általában stilizáltak - lassan eltűnik a részletező naturalista díszlet -, de nem mozgatják meg a fantáziát, nem teszik lehetővé, hogy a néző átlelkesítse e holt elemet. A díszletek nagyon gyakran nehézkesek, hoszszú idő kell a jelenetváltozásokhoz, ami kényszer megoldá-