Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)

az első részek. El kellene gondolkodniuk az alkotóknak, hogy nem kellene-e három vagy több részben játszani az előadásokat, nem kellene-e beültetni még a premier előtt a gyerekközönséget mintegy szondaként, hogy jelezzék, hol mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a jelenetek sorrendje, feszültsége, ellenpontozása, a színészi-rendezői eszközök a tervezett hatást váltsák ki. Igen gyakran elhibázott az előadások expozíciója. A rendezők szeretettel kezdik a felvonásokat sötétben, lassú, szöveges jelenetekkel. Pedig a gyerekeket csak egy erőteljes impulzussal lehet a mindennapi életből kiszakítani és az előadás áramkörébe bevonni. Nem lehet fontos szöveges információt közölni, amikor még a látványvilággal próbálnak ismerkedni, ugyanígy nem következhet egy feszült, mozgalmas rész után lírai jelenet. Általános, - az oktatástól örökölt - gyerekszínházi betegség a túlbeszéltség, ami nem kis részben összefügg a konfliktusszegénységgel, az epikus jelleggel. Nem szituációkban, mozgásban, hanem szövegben fogalmazódnak meg a jelenetek, holott a színház lényege épp a szituáció, a szövegen túli metakommunikációs közlés. Ez különösen kiütközik a cir kuszi jelenetekben, ugyanis ezek is túlbeszéltek, annak ellenére, hogy a cirkusz természeténél fogva nem bírja el a sok szöveget.(Arról nem is szólva, hogy a cirkuszi számot csak tökéletes profi színvonalon szabad és lehet bemutatni, s mivel erre a színészek általában képtelenek.) Nem kevésbé problematikus a zene, a dalok dramaturgiai megoldása. Az, hogy a dalok leállítják a jelenetet, az énekszám után újból kell indítani az előadást. Több mint evidencia, de ha felvonáskezdő vagy ami gyakoribb, záró szám az ének, különösen sok gond van vele. A dalos kezdet ugyanis még nehézkesebbé teszi az indítást, a lezárás viszont egvértel-