Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)

Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)

gyerekhez, a másik szerint le kell hajolnia hozzá. Az egyik az alkotóval egyenrangú befogadónak tartja a gyereket, a másik csupán leegyszerűsített, preparált igazságok megértésére képesnek. Az egyik bonyolult és teljes művészi élményt kínál, a másik didaktikusán redukáltat. Az egyik a gyerek továbbépítő fantáziájára alapoz, a másik zárt, lekerekített, a tanulságokat kerek szentenciákba fogalmazó színpadi világot teremt. Az egyik partnernek tekinti a gyereket, a másik gügyögve, s cseppnyi lekezeléssel szól hozzá. Nem kétséges, melyik szemlélet az, amely pedagógiailag, pszichológiailag és művészileg egyaránt értékesebb, mégis a hazai gyerekprodukciók túlnyomó része a második szemlélet jegyében készül. Színházféle az óvodáskorúaknak Bíztató, hogy néhány kezdeményezés, amely az óvodáskorúaknak szól, az első szemléletet képviseli. A szakirodalom is megoszlik abban a kérdésben, hány éves kortól kezdve érdemes a gyerekeket színházba vinni, melyik az az életkor, amelytől kezdve a gyerekek képesek a színház komplex élményét befogadni. Valószínű, hogy erre nagyon nehéz általánosan érvényes választ adni; a 4-7 évesek korosztályában igen nagy egyéni szórások fordulnak elő, de az bizonyosra vehető, hogy amint a bábszínházi produkciókat a 4-6 évesek már általában jól értik és minden további nélkül be tudják fogadni, úgy az élő színház bizonyos előadásaira is fogékonyak lehetnek. Két kísérlet nem is egészen színházi előadás, inkább dramatikus elemeket felhasználó közös játék. A Budapesti Gyermekszínház egy csoportjának műsora volt néhány éve a Tömöry Márta szövegkönyvére épülő Macska mester avagy a Csizmás kandúr. Az előadás kollektív alkotás, a színészek és a gyerekek együtt élik át, játsszák el a népmeséből ké-