Mályuszné Császár Edit: Rakodczay Pál válogatott írásai (Színháztudományi Intézet, Budapest, 1961)

Dramaturgia - II. A párbeszéd és a monológ

A monológot az ujabb dramaturgia mellőzni akarja, de nem lehet. Már fönnebb, a dikciónál szólunk bizonyos állapotokról, melyek az életben nem járnak beszéddel, de színpadon csak élőszóval fejezhetők ki. Az életben nem mondunk, de gondolunk monológokat. Figyeljük meg magunkat, ha levelet kapunk, vagy ha egy sikerült, avagy nemsikerült audencia után magunk maradunk, minő dráma forrong bennünkI Jago a harmadik felvonásban csak azért küldeti el magát mesterségesen Othello által, hogy ez magában maradjon tehetetlenül s még inkább belesüppedjen a gyanú átgázolhatatlan ingoványéba. Igy Othello hangosan gondolkozik a néző számára, hogy ez tudjon belső harcáról. A színész feladata ilyenkor úgy játszani, hogy ne beszélni, csak gondolkozni lássék. -De a színészek ugy gesztikulálnak ilyenkor, mintha beszélnének, holott elleshetnék a monológ mimikáját a számoló, vagy búsuló, vagy tervező emberről. Nem mindenütt kell a monológ. Tartuffe nem monologizál, mert gondolatait az éles eszű Dorina kitalálja és elmondja nekünk. Be meg ő, mint afféle zseniális gaz a más beszéde alatt szokott gondolkozni. Hogy ez igy van, mutatja az, hogy Molière más alakjai monoligzálnak• Az úgynevezett félreszólások szintén monologszámba mennek. Ezeknek azonban csakugyan ritkán van helye és ideje, leginkább tragédiában, hol az egyén a más jelenlétét elfeledi és magóba száll. 'Rakodczay megjegyzései és figyelmeztetései általában nem a fővárosi, hanem a vidéki színészekhez szólnak, mert életének tízenhárom színházi évét az ő problémáikkal töltötte.