Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
Mint kellékes — megbuktam Zólyom Ez is egy olyan ripacstársulatnak való hely, mint a többi, ahol eddig jártunk de a közönsége kedves, színházba járó. Ebben a városban meglepetés ért. A direktor kinevezett főkellékesnek, ami a színlaphordással jár. Irigyelt hivatás, mert napi egy forint húsz krajcár a fizetés - és plusz a búcsúzó! A színlaphordó az utolsó előadás előtt való nap egy verses cédulával búcsúzik a közönségtől persze, egy kis baksis reményében. A kellékes hivatása, hogy a színpadra szükséges kellékeket - bútorok, edények, ágyneműk, képek stb. - megszerezze. A színháznak kinevezett helyiség egy vendéglő nagytermében volt a városka főterén. Szemben vele egy szép, nagy, földszintes házban egy gazdag ügyvéd lakott — nagy színészbarát -, majdem olyan, mint a rozsnyói, de ez ügyvéd volt. Reggel, amikor az első színlapot bevittem, az ügyvéd fogadott - egy nagyon elegáns, kellemes ember -, és kijelentette: - Nézzen körül az öt szobánkban, s amit itt lát, fiatalember, az mind rendelkezésére áll, ha a színpadon szüksége lenne reá, mert én nagy színészbarát vagyok! Én megköszöntem - és éltem is vele de hogy!? Zólyomhoz négy kilométerre fekszik Szliács. - A világhírű szénsavas fürdő - hazánk akkori legelőkelőbb és leglátogatottabb gyógyhelye: női betegségeké. Ide rándult ki Zólyom közönsége vasárnaponként a vonattal, oda-vissza 30 krajcárért. Az utolsó vonat este kilenckor érkezett. Egyik vasárnap este a Rip van Wink/e 5 5 című operettet adtuk. A második felvonás változásában előfordul, hogy a címszereplőnek az erdőben megjelenik az erdő tündére, és balettet lejtve, a szomjas Ripnek a kezében lévő kancsóból vizet ad. Ezt a kancsót nekem megszerezni nagy feladat volt, mert ennek valami meseszerűnek kellett lenni. De hol találok én egy tündér kezébe való kancsófélét Zólyomban? Elmegyek az ügyvédhez, de azok Szliácson voltak, este 9 órára jönnek haza. A szakácsnőnek elsírom a dolgot, aki rögtön bevisz a szalonba, hogy nézzek körül, talán a vitrinben lesz. Volt is egy különös, vékony nyakú, ócska cserépkancsóféle. Elviszem, bearanyozom: mutatom a direktoromnak - megdicsért. Amikor a tündér jelenése kezdődött a színpadon, akkor léptek be az ügyvédék a színházba. Szliácsról érkeztek. A színpadon a 90 kilós primadonnánk - mint az erdők tündére - énekel, majd balettet lejt, kezében az arany kancsóval, amit ide-oda lóbál - valóságos zsonglőri mozdulatokkal dévajkodik, kezében a kancsóval: lehajol, felszökik, piruettet 5 6 csinál, szilaj mozdulattal ide-oda lóbálja az aranyozott kancsót. Az ügyvéd párt pedig - akik közben felismerték tulajdonukat - az idegesség majdnem őrültté teszi, hátha leejti a több darabból összeragasztott - vagyont érő -, kétezer éves cserépkancsót; vagy hogy a füle a kezében marad. Honnan tudtam volna én, hogy az a kancsó pont 2000 éves?! A darab végén, mint egy őrült, beront a színpadra az ügyvéd, és rám kiált: Hol a kehely!? Lihegve ismétli: - Hol van?! Hol van?! - Átadom neki! Mint egy beteg gyermeket, úgy szorítja a szívére. Összefüggéstelen szavak bugyborékolnak a szájából. - Egyiptomi gúlákból való... II. Ramszesz!... 5 7 Onnét hoztam!... Ötezer dollár volt! - Es rohan is vele ki a színpadról. Másnap reggel, amikor a konyhába leadom a színlapot, megkérdem suttogón a szakácsnétól, hogy mit csinál az ügyvéd úr? A szakácsnő elpletykázza, hogy fél éjjel az aranyat próbálta lemosni a kancsórói. - Mondja meg, kedves szakácsnő, az ügyvéd úrnak, ha nem bocsájt meg nekem, öngyilkos leszek. - És könnyezve elsírom - mert sírni nagyon tudtam -, 25
