Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
hogy én egy szegény árva fiú vagyok. Hogy az igazgatóm el akar küldeni, e miatt a kancsó miatt! Mi lesz akkor velem? Másnap reggel az ügyvéd mosolygó arccal fogad: - Lejött az arany a kancsóról! És elmondta az egyiptomi útját, élményét — egy órán keresztül. Megbocsájtott, s megkínált konyakkal. A következő vasárnap A megboldogult című francia vígjátékot 5 8 adtuk. Nekem ehhez a darabhoz egy 50-60 év körüli férfiarcképet kellett keríteni: szakállal, érdemrendekkel. Az ügyvédék, mint rendesen, ismét Szliácson voltak. A szakácsnő - akinek tetszettem - rögtön segített rajtam, és leakaszt egy pontosan előírt festett arcképet a falról. A kép egy komoly, franciás szakállú férfit ábrázolt, mellén két érdemrenddel. A direktorom el volt bűvölve, és a kép felkerült a díszlet falára - szemben a közönséggel. A színdarab meséje az arckép körül forog: Harminc évig volt a kép ábrázoltja abban a francia városkában polgármester. Agyon dicsérik jóságát, becsületességét. Ez így folyik két felvonáson keresztül. A harmadik felvonás elején bejönnek az ügyvédék a színházba, és meglepetve látják, hogy a színpadi díszletről boldog mosollyal néz reájuk a papa, aki harminc évig volt Zólyom város érdemben dús polgármestere. Hogy mint érezték magukat - nem tudtam... de egy negyedóra múlva - sajnos - már igen! Hihetetlen, mint egyezett össze ez a két polgármesteri eset a színdarabban... Mindjárt a felvonás elején megjelenik - a darab szerint egy férfi a színen, meglátja az arcképet, és ami piszok van, azt mind rárakja: - Ezt a sikkasztó tolvajt istenítik maguk? Ezt a szélhámost? Ezt a liliomtiprót? Ezt a vén gazembert, aki harminc évig lopta a város szegényeit? Lopott pénzen meggazdagodott! És most olyan dolog történt, ami színházban ritkán történik meg, amikor a közönség belebeszél a színész mondókájába. A közönség minden egyes szidalmazásra belekiáltotta: - „Úgy van!" „Azt csinálta!" „Lopott bizony!" Jól mondja!" „De jól eltalálta!" - közben nevettek, tapsoltak! A színész folytatja a szerepét, jó hangosan: - Ennek az arcképnek nem itt a helye, hanem azon a bizonyos helyen...! Itt már a közönség viharzó tapsban tört ki. És az ügyvédék végig kellett hogy hallgassák az apa, az após „dicséretét" jó háromnegyed óráig! Ebben a dologban egy szerencsém volt, hogy egy pár nap múlva elmentünk a városból - Szliácsra! Két asszony, egy bűvész és az első taps Szliácson mi egy étterem nagy helyiségében játszottunk - terített asztalok mellett rendesen közönség nélkül. A nyomor igen nagy volt! A hegy lábánál, a Garam völgyében laktunk - vagy öten, fiatalok — egy nyomorúságos kis tót faluban, egy foltozó csizmadiánál. A szobában semmi bútor nem volt, az ajtót pedig - mert az se volt - egy piszkos lepedő helyettesítette, amit este, ha bementünk, előbb meg kellett rázni, nehogy a rengeteg svábbogár a nyakunkba potyogjon. A szoba félig szalmával volt tele - azon aludtunk. Az volt a szokás a színlaphordóknál, ha fürdőhelyre kerültek, hogy már az első nap - a színlappal együtt - a búcsúzót is prezentálták az igen tisztelt műpártoló közönségnek. Voltak olyan vendégek, akik épp aznap érkeztek. Ezek nem a legudvariasabb formában utasítottak el. A kávéházak, vendéglók előtt, 26
