Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
Szerelem és kórház 15 éves lettem, 185 cm magas, 85 kiló! Rimaszombaton kínoztuk a színházba járó közönséget nagyszerű előadásunkkal. Már énrám is kezdtek egy-két szavas szerepeket bízni. Termetem arányos, kezem-lábam normálisra formálódott, orgánumom 5 0 kellemes, hajlékony, sőt énekhangom is van; túl vagyok a kamaszkoron. Huszonkét évesnek mondom magam mindenkinek — elhiszik. Egyheti ottlétünk után kapok egy gyönyörű, női kézzel írt, illatos levelet. Egy barna, magas, színházba járó leány írja: Meglátott, megszeretett olthatatlan lánggal! Minden este a színházban van - az első sorban ül -, csak engem néz. Találkára hív egy parasztasszony lakására - aki évekig a szobalányuk volt. Elmentem. Persze, hogy elmentem. Matild 22 éves, magas, fehér bőrű, ragyogó szemű, érdekes leány; romantikus, intelligens. Elmondta, hogy az Angol kisasszonyoknál 5 1 tanult, anyja rég meghalt, egy idősebb nővére nevelte. Az apja igen gazdag, fűszer- és terménykereskedő, szeszgyáros, nagy dohánytőzsde-tulajdonos. Hagyjam ott a színészetet, vegyem el feleségül, mert ha csak anyja részét hozza hozományul - nem kell dolgoznom, megélünk a vagyona kamatjából, ő most az apja üzleti könyveit vezeti, kereskedelmi érettségije van. Ezek a találkozások karácsony hetének első napjaiban történtek egymás után négy délután. A csókok özönében örök hűséget esküdtünk egymásnak. Karácsony estéjén negyvenfokos lázzal, eszméletlenül a kórházba vittek, ahol két hónapig feküdtem - tífuszban. A kórházat hét apáca vezette, és ezek a jó lelkek betegségem alatt két alkalommal imádkoztak az ágyam körül térdelve, gyógyulásomért. Kétszer volt bent Matild nálam. Egyszer parasztruhában, azzal az ürüggyel, hogy a háziasszonyomnak a lánya, és a holmim iránt jött érdeklődni - de én akkor nem voltam magamnál. Másodszor férfiruhában - mintha a kollegám lett volna. Rám borult, zokogva csókolgatta cserepes ajkamat. Annyi szépet suttogott nekem a jövőről... Nagyon rosszul voltam akkor, nem éreztem annak az órának a gyönyörűségét — örökké sajnáltam. A kórházban az apácák nagyon szerettek, különösen attól a perctől fogva, amikor kértem, hogy engedjenek a kápolnájukban meggyónni. Külön szobám volt - csak egy parasztembert tettek mellém, aki vigyázott rám, hogy az ablakon ki ne ugorjak - amit lázamban egyszer meg is tettem. Minden éjjel volt mellettem egy ügyeletes apáca, köztük egy 18 éves, elszegényedett grófkisasszony. Szemben ült velem az ágyam mellett, és nézett. Szép volt ez a konteszapáca, és hallgatag, de annál többet mondott az örökké nedves szeme. Én - lázban égőn - mindig csak a hófehér kezét néztem. Voltak éjjelek, amikor sem én, sem ő nem aludtunk, csak néztük egymást. Mit mondhat egy apáca egy 38 fokos lázas betegnek, és az egy apácának?... Leona - így hívták - egy idő óta a kelleténél gyakrabban volt éjjeles mellettem. Egyszer három levelet adott át nekem - felbontatlanul. Matild levelei voltak. Kértem, hogy ő olvassa fel, mert a sok láztól meggyengült a szemem. Felolvasás alatt meg-megállt, rám nézett, könnyezett... A levelek tele voltak aggodalommal, szerelemmel és tervezgetéssel. írja többek között, hogy nővérének elmondott mindent szerelmünkről, és az mellénk áll, ha szükség lesz rá. A levelek felolvasása után Leona megkérdezte, hogy én is úgy szeretem-e azt a lányt, mint ő engem? - Nem tudom, kedves nővér! - Úgy érzem, hogy őszinte voltam. - És elveszi feleségül? - folytatta remegő hangon. - Ki lát a jövőbe...! - feleltem nagyos komolysággal. Aztán elgondolkozón rám nézett, kezét kezemre tette, suttogón: - Alfréd!... - Ilyen szépen a nevemet azóta se ejtette ki senki. Még gyenge voltam - elaludtam. Mennyi ideio? Nem tudom, csak azt éreztem, hogy ajkamra 22
