Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
- Miért tetszik ezt csinálni? - Most megfordul, szeme különösen csillog, megfogja kabátom gallérját: - Nem érted, Alfréd?! Nem látod? - És felmutat a meszelövel az ég felé. Ott fenn az égben - a mennyországban - van egy nagy ház sok-sok szobával, minden szobában egy-egy nyugdíjas színész fog élni! És milyen jól! Úgy, Alfréd fiam, mint Marci Hevesen! Azt fogom megfesteni! — Aztán tovább festi a kerítést. Megjön a komikus felesége és a színigazgató, aki sógora volt a komikusnak. - Mit csinálsz, Károly? - kérdi az igazgató, rokoni hangon. - Mi közöd hozzá, te tróger! - mondja vérben forgó szemekkel, megvicsorgatva gyönyörű fogsorát, aztán megfordul és tovább festi a kerítést. Az igazgató megfogja a komikus meszelőt tartó karját, maga felé fordítja: - Megőrültél? Mit mond a vendéglős, ha meglátja... Az őrült, mert már valóban az volt szegény - nem hagyta befejezni a mondatot, felordított: - Menjen a pokolba a vendéglős, és kotródj te is! - Felkapja villámgyorsan a vedret, és tartalmát az igazgató arcába löttyinti. - Pusztuljatok, tetvesek! - Kezében a meszelövel feleségének megy, de én derékon kapom, csitítgatom: - Károly bácsi, kérem, hagyja... hagyja! Az történt, hogy megölelt, megcsókolt, majdnem sírva mondta: - Csak téged szeretlek! - És folytatta rögeszméjét, tovább festett a száraz ecsettel. Ez a szerencsétlen ember tényleg vonzódott hozzám. Többször tettem neki apróbb szívességeket. A felesége gyakran küldözgetett a piacra, mindig jó szívvel tettem. Amíg a komikus a kerítés mellett festett, az igazgató megkért, hogy vigyem ki az őrültet a város végére, tartsam ott délig. Ugyanis vasútállomása Somorjának még nem volt, szekéren kellett menni a legközelebbihez, ahonnan két órakor indult a vonat Pestre. Elhitettem a komikussal, hogy a szomszéd községben egy gróf a kastélyát ki akarja festetni. Boldogan jött velem, és útközben többször arcon csókolt. A városka végén az útszéli fák árnyékában az árokba ültünk, ahol az őrült el is aludt. Közben engem is elnyomott a reggeli, friss levegő, elszunnyadtam én is. Nyögésre, erős szuszogásra ébredtem fel. A nap már erősen tűzött - lehetett 10 óra. A komikus a hátam mögött ül, nagy munkában van, gyönyörűen szétszedte a télikabátját, és most a ragyogó szép fogával tépi ki a varrásból a cérnákat. Ott feküdt mellette a fűben, szépen kisimítva, a kabát összes darabja. - Jaj, Istenem, Istenem, mit csinált, Károly bácsi? - Nem felelt, tovább küszködött a cérnákkal. Éppen akkor trappol el mellettünk, fent az úton, egy négylovas nyitott kocsi, benne egy idős párral. Felugrik az én emberem, izgatottan felkiált: - Ott mennek a grófék! A festés végett! - És indul is fel, az útra. Elkapom, átölelem - de nagy erővel kiszakítja magát, felrohan az útra, kezében vederrel szalad a hintó után, ordítja: - Álljanak meg! Én vagyok a festő...! Hé, gróf úrék! Álljanak meg! - És szalad ingben, gatyában a kocsi után, és én őutána. A hintóban ülő férfi hátranéz, én pedig intek, hogy csak menjenek, és kezemmel mutatom, hogy az előttem szaladó ember őrült. A férfi, látom, előrehajol a kocsishoz, nyilván utasította, hogy hajtson gyorsabban. A kocsiban ülő nő is hátrafordul ijedt arccal. Á kocsi vágtatni kezd. Mi is nekilendülünk, egy ideig tartjuk is az iramot, de a komikus kollegám szépen összeesik. A hintó pedig eltűnik az út porában. Ölbe kapom a hullafáradt, amúgy is sovány embert, visszagyalogolok vele a szétszedett télikabáthoz. A községből a szellő déli haranghangok foszlányait hozza felénk. Feltűnik a féderes parasztszekér az igazgatóval, és elviszik a szegény embert. Sosem láttam többet. Három hónap múlva kapjuk a hírt a Lipótmezőről, 4 9 hogy Polgár Károly színész meghalt. 21
