Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

„Hiszek a színház halhatatlanságában"

HISZEK A SZÍNHÁZ HALHATATLANSÁGÁBAN A Nemzeti Színház 1935. szeptember 2-i évadkezdő társulati ülésén Németh Antal ezzel a fejezetcímnek választott patetikus mondattal zárja a nemzet színházának történetében új szakaszt nyitó programbeszédét. Erő és optimizmus árad e mondatból, csakúgy, mint a programszerű megnyilatkozás többi kilenc pontjából. Különös érzés olvasni ezeket a művészi moralitás mai lazaságában. Németh ars poétikája egy letűnt korszak üzenetének hat, amire — tudatosan folytatom a mondatot élő nyelvből vett szavakkal — ma nem vagyunk vevők. De Némethnek már a maga korában is érzékelnie kellett a saját és kora gondolkozása közti szakadékot. A magyar társadalom ezt a szokatlan izzású, átlag feletti hivatástudattal rendelkező művészt a harmincas években is gyanakvással nézi. Németh nem használja a hétköznapok gyakorlatához idomult szókészletet. Azokat a gondolat- és szósablonokat, melyeket a társadalom kész azonnal befogadni. A magyar társadalom történelmének majd minden korszakában gyorsan eltávolodik a produktív és receptív tehetségeitől. Mert — mint Kodály írja — „nem bírják ki a numen adest (= a szellem jelen van) szent borzalmát. (...) Az epigon barátai különösen haragusznak valami újabb kezdésre. (...) Sokan inkább szeretik a holdat, mint a napot".

1 Koltai Tamás írja az Új színházat! című kötethez írt bevezetőjének 16. oldalán: „...a magyar színházi szakma nem mutatkozott hajlandónak a túlzottan tehetséges fiatalember önkéntes befogadására, és erre, be kell látnunk, a maga szempontjából — jó oka volt. Azért nehéz elmarasztalnunk Némethet, mert nem látta előre, hogy Magyarországon a Nemzeti Színház aligha lehet alkalmas terepe egy harminckét éves fiatalember reformista művészi ambícióinak, amelyek messze túlha153