Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Egyedül

Visszatérve Németh beadványára, amely — hangvételének megfelelően — fenyegetéssel végződik: ha nem kap további épületeket Budapesten, akkor nem fogja megújítani a lejáró színészszerződéseket. (Ezúttal a Várszínház épületére gondol.) Magyar Bálint zubolyi mohóságnak nevezi Németh Antal terjeszkedési törekvéseit. Az „Ide nekem az oroszlánt is!" öntelt, dilettáns magatartását Némethről feltételezni — enyhén szólva félremagyarázás. Meg nem értése annak a töretlen akaratnak, amelynek egyetlen célja: az új nemzeti színházművészet megteremtése. Zuboly így nem nyilatkozna: „A színház több, mint a szószék, katedra és újság együttvéve, mert szemléltető, átélhető formában demonstrálja az életsorsokat, az élethelyzeteket. Tehát semmiféle közösség szempontjából nem lehet közömbös az, hogy egy megszázszorozódott hangú személy feletti prédikátor, a színpad, mit hirdet és milyen irányban befolyásolja ezreknek és ezreknek lelkét estéről estére."

1

6 A „mit hirdet és milyen irányban" gondolattól elválaszthatatlan a „hogyan". Amiről Tamási Áron is beszél levelében. Ez a még nagyobb gond! Hogy a „prédikátor" hogyan hirdeti az igét, milyen szaktudással, műveltséggel. Örök kérdések ezek. „Milyen lélektelen, önpusztító, ostoba színház az, amelyik nem gondoskodik utánpótlásról" — írja harminc évvel később a magyar színházért aggódó Latinovits Zoltán.

1

7 Létkérdés ez a negyvenes évek elején is. A háborúba sodort országban minden gond felnagyítódik, a színház jövője is vészesebb, kilátástalanabb. Az utánpótlás pedig nem nyújt reményeket. 1942 nyarán a Magyar Szemle valósággal megbélyegzi a Színiakadémia végzős növendékeit: „ ... nem tudnak kifogástalanul beszélni, magyar fonetikáról, szövegmondásról, verskezelésről, lélegzési technikáról halvány fogalmuk sincs, színpadi mozgásuk kezdetleges és csiszolatlan, művészi problémákat pedig úgyszólván meg sem tudnak közelíteni".

1

8 Az utánpótlás — ez Németh legfőbb célja. Ez ad erőt neki ahhoz, hogy bátor és kötekedő, elszánt és csökönyös legyen. Ezt a lobogó széchenyis hitet zubolyi szándéknak ítélni — profanizálás. De ez Németh Antal sorsa. A kor bűneiből, mulasztásaiból annyit aggattak rá ezekben az években, s fognak rá az új történelmi korszakban, mint kevés más kortársára. Németh életpályája is igazolja, amit nem akarunk felismerni, hogy a magyar társadalom értékelőképességének gyengesége történelmi bajaink egyik legfőbb forrása. Most, hogy a tisztázás szándékával szedegetjük össze a Németh Antal-i iskola kialakulásának adatait, a magyar szellemi élet egyik óriásának éppen erre vonatkozó elmarasztalóítéletével is szembe kell néznünk. Németh László írja A Nemzeti stílusáról című elemző cikkében: „Aki majd folytatni fogja Rédey Tivadar szép könyvét a százéves Nemzeti Színházról: Németh Antal igazgatóságán nem mehet át minden dicséret 92