Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Egyedül

nélkül. Olyan években, amikor sem a színháznak, sem a közönségnek nem nagy kedve volt Shakespeare-hez és a többi kosztümös öreghez, ö reánk tudta kényszeríteni kedves klasszikusait. A kortárs írók közül is csaknem mindet színre segítette, akikből darab kiszorítható volt. A színpadon folyó sekély munkák s a magyar irodalom magas szintje közt az ö igazgatása alatt repedt meg a zsilip. Tette mindezt évekig tartó támadások s az irodalminak kendőzött kritika füttykoncertje közben. Ez lesz alighanem az érdeme. Másrészt azonban azt is följegyzik róla, hogy a magyar színjátszás sorvadása ellen ő sem tett eleget. A külső rendezést többre becsülte a belsőnél; a díszletek hatásos beállítását a színésznevelésnél. így állt elő a mai helyzet, amelyet országos érdek megvitatni".

1

9 Németh László a színésznevelés állapota miatt marasztalja el Németh Antalt. Könnyű lenne most Németh László fejére olvasni egy másik írását („Sziv, tehetség — s amihez az sem elég"

2

0), amiben Kiss Ferenccel vitatkozik a színészről, színjátszásról. Ebben a válaszcikkben csak egy helyen említi, hogy vitáját a főiskola igazgatójával folytatja, s ezt sem olyan értelemben, hogy Kiss Ferenc felelős lenne a színészképzésért. Elnéző magatartását meg is indokolja: „Mintha érdeklődése messzeségein át is érezné (Kiss Ferenc), hogy egy törzsnek vagyunk gyermekei, s annyira mégsem szabad kiugrania, mint ahogy a mögötte állók kívánnák". Az utolsó szavak a beavatatlan olvasónak azt sugallják, hogy Németh László Kiss Ferenc mögött Németh Antalt látja. Ez még csak célzás, de már közel van az a korszak, amikor a célzás átalakul rágalmazó, ártó váddá. Németh Antal halála előtt egy évvel megírta a Nemzeti Színház és Németh László együttműködésének és a munkakapcsolat megszakadásának történetét. A kézirat dokumentumait Vargha Kálmán hozta nyilvánosságra 1978-ban, Németh Antal halálának tizedik évfordulóján.

2

1 Most nem ebből a rövidített dokumentum-gyűjteményből, hanem Németh Antal eredeti kéziratából veszünk ki egy olyan részt, amivel szándékunk szerint tisztázódhatna egy félreértés, eltűnne egy betokosodott góc színháztörténetünkből. „Sajnos Németh László ez év őszén (1940-ben) egy olyan kalandos vállalkozásba fogott, amely nem tartozik majd életmüvének fényesebb lapjai közé. Színházi kritikus lett, noha a Villámfénynél bemutatójáig — saját bevallása szerint — tízszer sem volt színházban, azután is csak ritkán, próbán pedig csak elvétve, saját darabjának előkészülete során. És ha a drámáról, mint poétikai műfajról megvolt a maga egyéni elképzelése, a drámát életrekeltő élő színház működéséről, belső mechanizmusáról sejtelme sem volt, és most nekilátott, hogy ezt az öntörvényű, idegen világot a maga íróasztala mellett kiagyalt szempontjai szerint meg- és elítélje, mert nem Németh László akarata szerint működik. Nekem megvolt az 1922—35 között szerzett szomorú tapasztalatom a sajtókritikáról, ismertem Laci tökéletes érzéketlenségét a színház 93