Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Függelék - Az európai színházi kultúra mai helyzete (Németh Antal előadása)

Ez az előadás nem akar válasz lenni arra a kérdésre, hogy miért van ez így a színházzal kapcsolatban is... Nem akar felelet lenni arra sem, hogy a színjátszás területén belül milyen társadalmi és lélektani tényezők idézték fel ezt az anarchiát. Mi csupán a jelenségeket magukban és egymáshoz viszonyítva fogjuk tárgyalni, az utolsó három-négy évtized stílusalakulásainak vázlatos képét rajzolva meg. A XX. század színjátszásának stílusfejlődése össze van forrva a színpad modern formájával, a Guckkastenbühnéve 1. Az emberiség művelődéstörténete nemcsak ezt az egy színpadformát ismeri. Sem Keleten, sem az európai színészet ókori és középkori történetében nem találjuk meg. A tipikusan nyugat-európai Guckkastenbühne a XVII. században alakult ki, és sajátsága abban áll, hogy a színpadi tér négy oldaláról be van keretezve, rivaldával és függönnyel van a nézőtértől elválasztva. A színpadi teret mélységben dekorációk határolják el. Ezekkel többnyire valamit ábrázolnak. A színpadi kép a színészek játékával életre keltve a nézőkétől független külön világot képvisel, hasonlóan a XVIII. század végén és a múlt század első felében divatos kis Guckkastenekhez, amitől a nevét is nyerte. A Guckkastenbühnét az idealisztikus vallásos világnézet tömegeket összetartó erejének lazulása, a realisztikus létszemlélet és életérzés erősödése alakította ki. A kereszténység művelődéstörténeti periódusának mindent megismerni, felfogni és megérteni akaró emberében egyre tettre ösztönzőbb lesz a vágy, hogy a. való világot teljesen hatalmába vegye, a makrokozmosz titkaiba behatolva leigázza mind a művészetben, mind a tudományban a természetet. Ez az embertípus, melynek legtisztább irodalmi megjelenését Faust alakjában látjuk, sohasem nyugszik meg önmagában, hanem önmagán kívül keresi léte értelmét, a valóságot akarja megragadni, még nem tudva, hogy reménytelen ez a törekvés. A piktúrában kutatni kezdik a perspektíva törvényeit, hogy kiismerve a valóság festői visszaadásának e számukra legnehezebb pontját, a tökéletes távlat illúzióját ébresszék fel a szemlélőben. A felébredt realizmus nem elégszik meg immár a Shakespeare előtti korszak puritán színpadával, mely csak lehetőséget nyújtott a színészi játékra, csak jelezte a színt, de semmit sem ábrázolt. Lehatárolva a színjáték terét először is a tér illúzióját akarják szuggerálni pazar fantáziával megalkotott későreneszánsz épületbelsőkkel. Zseniális díszlettervezők támadnak (Galli Bibiena, Quaglio, Serlio), akik a színpad művészi formálását öncélnak tekintik, és ezzel a színész szerepe megszűnik elsőrendűen fontosnak lenni a színjátszás egésze szempontjából: megszületik a színpadművészet, mely egyenlő jelentőségű a színészi játékkal, néha azonban felül is múlja ezt. A Guckkastenbühne egész fejlődéstörténete már létrejöttekor meghatározott, előre elrendelt volt. A nyugati színjátszás belső törekvése öltött ugyanis formát e színpadtípus kialakításában: a valóság megközelítése után való vágy, a realitás illúziójának visszaadása. A színpad kerete által kihasított téren belül megindul a folytonos és folyamatos fejlődés, egy mindinkább naturalisztikussá 182