Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Függelék - Az európai színházi kultúra mai helyzete (Németh Antal előadása)

alakuló világnézet, a realitás iránt mind fogékonyabbá váló életszellem láthatatlan irányítása mellett. A Guckkastenbülme-stílus átalakulásai ettől kezdve párhuzamosan haladnak a piktúráéval, tekintettel arra, hogy azonos belső erők irányítják a két különböző művészet formafejlődését. Tehát nem kölcsönhatást kell észlelnünk, ha ugyanaz fejlődik ki egy-egy korszakban a piktúra formanyelvén, mint amit az evolúció élén haladó színpadok is megvalósítanak a színpadi kép keretein belül, hanem mélyebben fekvő, gyökeres kapcsolatokat kell felfedeznünk az egyes művészi megnyilatkozások között. Az első állomás a Guckkastenbühnén lepergő színjátszás történetében a történelmi realizmus volt. Ezt a korszakot a leghiánytalanabbul a meiningeni udvari színház stílusa, a meiningenizmus képviseli. A históriai realizmus azután lett stílusalakító tényező a színjátszás területén, amikor az európai ember lelkében már kialakult a történelmi öntudat. Ez — mint ismeretes — a XVI. és XVII. században következett be. A reneszánsz képíró mesterei még nem érezték paradoxonnak, hogy ha koruk kosztümjeiben ábrázolták a biblikus jeleneteket, és ha erre gondolunk, nem tűnik fel különösnek az sem, hogy például Garrick térdnadrágban, csatos cipőben és rizsporos parókával alakította III. Richárdot. Maklin volt az első, aki furcsának találta ezt a korszerűtlenséget. Mademoiselle Clairon, a nagy francia színésznő, amikor elsőízben öltött egy antiktárgyú tragédiában való szerepének eljátszásához ókori kosztümöt, színésztársai még kikacagták, de Talma, Napóleon kedvenc színésze már a múzeumokban figyelte meg a görög és római ruhák egymásra öltésének és a redők elrendezésének titkát. Sem ez, sem az erre következő korszak nem ismerte fel, hogy a színjátszás autonóm törvényű művészet, mely sohasem lehet történelmi illusztráció, megelevenedett múzeum. Még nem tudták, hogy a színpadon a valóság nem adja a valóság illúzióját. Meiningenben a Julius Caesarhoz római kutatások alapján rekonstruálták az ókori fórumot; Cleopatra karékét, amit már a földszint harmadik sorából sem lehet tisztán kivenni, archeológus tervezte. A Képzelt beteg előadásán a klistérfecskendő is XIV. Lajos stílusú volt. Azonban nemcsak a külsőségekben, de a darab belső megrendezésében is realizmusra törekedtek. Különösen a tömegjelenetek voltak a meiningeni színházban stíluskeretein belül tökéletesek. Híresek voltak a közbekiáltások, többek között a Julius Caesarban például Antonius beszéde alatt az „igen", amit először ellenkező hangon, aztán meggondoltan, majd beleegyező jóakarattal, végül extatikusan kiáltott a tömeg. A szem és fül egyforma foglalkoztatása ily módon valósult meg a meiningeni udvari színházban. A legnagyobb baj az volt, hogy a komplikált öltözködések és a díszletváltozás lassúsága miatt sokáig tartott a szünet. Ezt szüntette meg egy csapásra az 1896-ban Lautenschlaeger által feltalált forgószínpad. Ez a technikai újdonság nagy lendülettel segítette előbbre a színpadmüvé183