Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

A „praeceptor"

Mindezt a jövő dönti el, néha az egyéni akaratot is meghaladó erők. Tudja ezt Németh is, mert hiszen miért szőné bele ezt a mondatot a bemutatkozó beszédbe: „Ha mi eldöntöttük magunkban, melyik úton akarunk járni, akkor ennek az útnak minden következményét vállalnunk kell". Utrechtben, 1653-ban veti papírra Apáczai Csere János: „ ... mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! — azt kell keresni ide! Ha egyszerre öt vagy hat házba belekap a tűzvész, az emberek ide-oda futkosnak, a lángok közé rohannak, hogy valamit kimentsenek a tüzböl. Egyesek a háztetőkre másznak, és vízzel oltják a tüzet, mások a házból hordják ki az értékes holmit. Nem nagyon törődnek akkor sem az alvással, sem az éhséggel! Ez a látvány lebegett a szemem előtt éjjel-nappal, és olyan hevesen kínozta lelkemet, hogy gyakran elűzte szememről az álmot, elvonta figyelmemet a tanulásról, és minden gondolatomat a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon".

1

0 Egyazon felismerés, közös gyökerek — és hasonló sorsok. A Trianon utáni Magyarország megzavarodott szellemi-politikai életére gondolva Apáczai Csere János szavainak időszerűsége tagadhatatlan. Elég, ha itt csak arra utalunk, hogy az első világháborút megelőző kozmopolitizmus s az ennek ellenpólusaként megszületett „magyar imperializmus" nem tűnik el a közélet porondjáról a háborús vereség, a forradalmak és az igazságtalan békediktátum ellenére sem. Az 1914-gyel kezdődő kálvária stációin átbotladozó magyarság ugyan fellélegezve fogadja az 1919-ben hivatalba lépő Friedrich-kormányt (József királyi herceg, tábornok eme bejelentése a Budapesti Hírlap 1919. augusztus 7-i rendkívüli kiadásában „Cenzúrát: Precup A." engedéllyel jelenik meg, mintegy jelezve a román megszállás tényét), de hamarosan látnia kell, hogy a meghirdetett valláserkölcsi restauráció valójában a klerikalizmust hozza vissza, a nemzeti program pedig a nacionalizmust táplálja. Holott egy „nem nagyszámú"

1

1 csoport nem ilyen irányba akar haladni, s „politikáját kereszténynek, konzervatív-reformernek, keresztényszociálisnak, avagy széchenyiesnek"

1

2 nevezi. Miközben a Habsburg Birodalom sokszázados hatalma alól felszabadult magyar értelmiségi elit a társadalmi eszmék korszerű formáit keresi, „a tömeg és a hangosak nem keresnek, hanem találnak, átélés nélkül, avult és tartalmatlan frázisokat".

1

3 Ebben a helyzetben, amikor a nemzet mintha vakvágányon utazna a jövő felé, s ráadásul a győztes Európa nem a váltót álltja át, hanem úgy játszadozik a magyarsággal, mint jóllakott macska az egérrel (oldalakat töltene meg azoknak a jegyzékekben megfogalmazott utasításoknak puszta felsorolása, melyekkel kintről a függetlenség illúziójában élő magyar államvezetést fegyelmezik), egyetlen mentsvárunk marad: nemzeti kultúránk. S ebben valóságos bástyaként: a Nemzeti Színház. 14