Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)
A „praeceptor"
Vannak persze sokan, akik a nemzet jövőjén töprengve azt hiszik, elég a további hanyatlást megakadályozni. A „nem nagyszámú" vezető rétegből is csak kevesen ismerik fel, hogy a nemzet számára hátrányosan megváltozott körülmények új típusú embereket igényelnek. Olyan vezetőket, akik meg tudják állítani és ellenkezőjére fordítani az 1867-es kiegyezést követő szellemi sorvadást. „A baljós jeleket a költészet kezdte szerte-szikratáviratozni" — írja Nemeskürty István könyvének 1 4 a XIX. század utolsó évtizedét tárgyaló fejezetében. Majd bőségesen idéz a korszak már többnyire elfelejtett költőinek csüggedt-keserü verseiből. Hogy világosan lássuk ezt a korszakot, mégpedig számolva azzal a ténnyel, hogy az 1919-es korszakváltás utáni félfeudális-polgári társadalom sok vonatkozásban megörökli az 1867-es kiegyezésre ráépülő sznob újgazdag úri társadalom élet- és szemléletmódját, idézzük Gratz Gusztávot, aki pontos látleletét adta a Tisza Kálmán nevével fémjelzett történelmi szakasznak. „Állandó volt a panasz — írja ezekről az időkről egy »legitimista politikus« —, hogy Tisza a maga uralmát csak a korrupció eszközeivel tudja fenntartani, hogy megrontotta a választások tisztaságát, és hogy azt a szigorú, könyörtelen pártfegyelmet, amelyet behozott, és amely »mameluk«-ká degradálta a kormánypárti képviselőket, amely azonban mint a hetvenes évek züllött pártviszonyainak reakciója, tán szükséges volt, azzal édesítette meg, hogy híveit apró előnyökhöz juttatta, és számukra, mint mondták »húsosfazekat« állított oda. Az emberi hiúságot, haszonlesést és kapzsiságot Tisza mesterien használta ki a maga politikájának alátámasztására." 1 5 Albert Gábor, aki a Zsákutcák hősei című könyvében bőségesen idéz Gratz könyvéből, az odaállított „húsosfazék" következményeit is elmondja. „A látványos anyagi gyarapodást például általában a szegények számának mérhetetlen növekedése szokta kísérni. Ennél sokkal súlyosabb az a károsodás, amely a pénz- és hivatalhajhászás következtében a minden eszmét lekicsinylő prakticizmus jegyében a társadalom belső szervezetét éri. Az elvtelenség — mert az »eklektikus politika« ennek a fedőszava — mindenekelőtt a társadalmi aktivitást bénítja, a célok és eredmények hiánya pedig a társadalom életerejét sorvasztja, önértékelését zavarja meg, s ezzel aláássa öntudatát és önbecsülését. Ahol ugyanis nincsenek célok és ideák — mivel ezek hitelét épp a politikai gyakorlat tagadja vagy legalábbis devalválja — marad a carpe diem. Az űrt pedig a mindennapi élet silány örömei töltik ki, azok emelkednek egyetlen céllá." 1 6 A „silány örömöket" pedig a színháznak is ki kell szolgálnia. Ebben a társadalmi folyamatban valóságos csoda Paulay Ede életmüve, aki „szemben a széllel" teremti meg a Nemzeti Színház egyik aranykorát. Igaz, hogy ehhez kitűnő politikai érzékkel kiépíti azt a társadalmi hátteret, ami nélkül mindez megvalósíthatatlan lenne. Paulayról készült tanulmányában Székely György megemlíti, 1 7 hogy a Nemzeti Színház inten15
