Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Miniatűr Weimar az Andrássy úton — 1944-ben

telenség jegyében zajlott le". Én Szűcs Lászlótól értesültem arról, hogy a legközelebbi előadás — a vasárnapi — talán nem lesz ilyen zajtalan, mert az előadás közönsége a szociáldemokrata párt bérlettulajdonosaiból rekrutálódik. Ami az ország helyzetét illeti, valóban megváltozott a helyzet: március 19-én már a Tigris páncélosok motorjainak és lánctalpainak zaja, uralja a várost. Ebben a helyzetben kötelességünknek éreztük néhányan, hogy bemenjünk a színházba. Jól tettük, mert nyomban közölték velünk, hogy a délutáni előadáson velünk növelik a statiszták számát, hogy impozánsabb hátteret kapjon Kossuthnak 1848. július 11-én elhangzott, és a darabba szó szerint átvett mondata: „Leborulok a nemzet nagysága előtt". A záróképben pedig körülálljuk a nemzeti lobogót, és elénekeljük a Himnuszt. A színház tehát készült erre az előadásra, amelyre — mint Gáspár Margit írja— „sokkal kevesebben gyűltek össze, mint szerdán. Inkább vVe/?szat;a-emberek, meg fiatalok. Azonban a Nemzeti Színház dolgozói is jelen voltak (•••), még az Operából is bekéredzkedtek többen. (...) Volt valami különös a levegőben. Izgatott nézők lesték, kapkodták, izgulták, lelkesedték a világot jelentő deszkákról elhangzó és váratlanul aktuálissá tüzesedett történelmi mondatokat. Igen, aznap csodálatosan másképp hangzottak a szerdán még kongó frázisok. Hát engedheti a nemzet, hogy ne haladhasson a szabadság útján? Minden mondat, minden szó után villamos áram szikrázott a zsöllyék között. Gyomláljátok ki magatok közül az idegen isteneket!... Dübörgő taps. A bécsi kormányé a hatalom ... De a magyar népé az ország és a dicsőség most és mindörökké! ... Viharos taps!... Van ország, van nép!... Nem szűnő tombolás a parketten ... Nem halhat meg, él a magyar nép! Hasztalan tépnek széjjel minket, mindig jönnek mártírok és megint összeragasztanak... Itt már nem is fékezhető extázissá fokozódott a nézők lelkesedése". A negyedik felvonás záróképében, a Himnusz éneklése közben soha nem tapasztalt gondossággal és figyelemmel vonjuk fel az amerikai és a magyar zászlót... A Nemzeti négy sarkán felállított Tigris páncélosok ágyúcsövei változatlanul fenyegetően merednek a Népszínház öreg épületére. De távozásunkkor már olyan jelentékteleneknek tűntek! Mint statiszták egy szinte hihetetlenül hangzó politikai aktus résztvevői lehettünk, olyan színháztörténeti esemény szereplői ezen a történelmi napon, melyhez hasonlókat más népek színháztörténete kiemelten őriz annaleseiben. Diákcsínyek kiagyalása helyett mi ilyen történelmi játékokkal ^szórakozhattunk". Éljünk ismét azzal a kínálkozó lehetőséggel, hogy nem negyvenöt év távolából fogjuk vallatóra az emlékezetet, hanem viszonylag friss, vagyis két-három éves dokumentumokból idézünk. Két levélről van szó, íróik a szeminárium hallgatói voltak. A levelek 1946-ban, illetve 1947-ben íródtak, mégpedig a Németh Antal ellen megindított, politikai procedúrává 136