Dévényi Éva: Színképelemzés, Balassa Péter (MSZI, Budapest, 1981)

Woyzeck a cselekedet kényszerét fokozatosan vállalja. Amire vágyik, azzal szemben kettősen érez, egyszerre kívánja is és fél is tőle, elutasitja. Előbb még teljesen elhatárolja énjét, cselekvési vágyát kifejező hallucinációitól, majd kivetített vágyait-félelmeit egyre közelebb engedi magához. A szabadkőműveseket még a föld alá képzeli, majd a föld alól biztatják a hangok, hogy szúrja le a szukafarkast /őt megcsaló kedvesét/, már a falból szólnak hozzá, ha szemeit lehunyva is tovább látja a táncoló Mariét, majd amikor kezdi magában felismerni és megengedni a cselekvés kényszerét, már nem hallucinálja, hanem álmodja a tetthez vezető eszközt és utat. /Az álom már számunkra is elismerhetően énünk része./' "Ugy. Nem egy késről álmodtam az éjjel? Miféle bolond álmai vannak az embernek!" - mondja, amikor Andres elmeséli, hogy az Ezreddobos dicsekszik a Marie féle kalanddal. Végül cselekszik - megöli Mariét. Woyzeck - szemben a Kapitánnyal, Doktorral, a társadalom összes jól megkapaszkodott - vagy jól elhelyezkedett vesszőt forgató lényével az Ember, Ecce Homo értelemben. Ha innen tekintjük, a Woyzeck krisztusi történet: az Emberé, aki kihivja és vállalja sorsát, ás ezért megfeszíttetik. A darabot a Kapitány kezdi: "Iszonyú semmittevés! Semmittevés, minden bün kezdete! Mit meg nem tesznek az emberek unalmukban. Tanulnak unalomból, imádkoznak... szeretnek, házasodnak, szaporodnak... Az órák ketyegnek, a harangok konganak, az emberek sietnex, a víz rohan, minden lüktet. 73