„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

gása, szép hangja segítették szerepalkotását. Legnagyobb alakításai Shakespeare, Molière, Ibsen, Rostand, Katona József drámáihoz fűződnek. A Nemzetiben 45 darabot rendezett, rendezéseinek középpontjában mindig a színészi játék állt. Mint pedagógus ő nevelte fel a felszabadulás utáni korszak vezető színészeinek többségét. A Rádióban ő kezdett először drámai részleteket előadni. Ugyancsak ő rendezett először önálló szavalóesteket a Zeneakadémián. Tanítványai, s mindazok, akik látták, mint a kor egyik legnagyobb színészére emlékeznek vissza rá. /STAUD GÉZA/ Bartos Gyula Szeged, 1872. 4. 7.-Bp., 1954. 5. 21. Kossuth-díjas, érdemes művész. A Színiakadémia elvégzése után a szegedi és kolozsvári társulat sokat foglalkoztatott színésze volt. 1907-ben a Nemzeti Színház tagja, 1932-ben örökös tagja lett. Egyforma sikerrel alakított klasszikus és modern, tragikus, vígjátéki és népies szerepeket. A legfontosabbak: Lear király, Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Harpagon (Molière: A fösvény), Purgon (Molière: A képzelt beteg), Tiborc, Simon bán {Bánk bán), Lovel (Az ember tragédiája), Zsiga (Szigligeti: Cigány), Feledi Gáspár (Tóth: A falu rossza), Bannay Gerő (Szigeti J.: Rang és mód). 1945-ben, ötévi számkivetés után visszatért a Nemzeti Színházba, és eljátszotta Lear királyt. „.. .Eredetileg a „klasszikus" iskolához tartozott, ezt a mai szemmel nézve plasztikus hatásokra törekvő, deklamáló stílust követte, amit nálunk utolsónak Nagy Imre - Szacsvay - Ivánfi - Bakó testesített meg. Mit is követhetett volna egyebet? A lelkes fiatalember szemében, akinek lelkessége hamarosan szenvedéllyé vált, a színészet egyértelmű volt a mutatós kiállással, a lenyűgöző tónussal, teátrális gesztusokkal. Érthető, hogy saját alakításait is ilyen elemekből iparkodott felépíteni. Később Bartos Gyula szerepei örökös, szinte mániákus tanulmányozásával belenőtt az időbe, megmaradt klasszikus technikája, de ezt emberi tartalom teljesítette ki, megindult benne a művészet vérkeringése és alakjai végső, öregkori formájukban váltak a legtökéletesebbekké. „Bimbi bácsi" azaz Bartos Gyula másfél órával az előadás előtt már öltözőjében készült szerepére. Az utódok, rápillantva, elismeréssel gondolták: „Ime, ilyenek voltak a régiek". Pedig csak róla volt szó, aki oly tisztelettel készült feladatára, olyan különös gonddal maszkírozott, hogy miközben évtizedek teltek el, nyolcvanéves korában figyelmeztetni kellett volna rá, hogy ha egy hatvanéves szerepét alakítja, nem szükséges már külön ráncokat festeni magára. Persze, csak kellett volna figyelmeztetni, mert erre senkit sem vitt rá a lélek, inkább mosolyogva figyeltük, hogy nyolcvanévesen is milyen gonddal öregíti magát hetvenéves szerepére. . ." /MAGYAR BÁLINT/