„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

Sugár Károly Bp., 1882. 11. 2-Bp., 1936. 7. 30. Színészi pályáját előtanulmányok nélkül kisebb vidéki társulatoknál kezdte, majd beiratkozott a Színművészeti Akadémiára, ahol 1910-ben oklevelet nyert és a Nemzeti Színház szerződtette. Az első világháború kitörésekor behívták katonának és csak 1918-ban szerelt le. Leszerelése után visszatért a Nemzeti Színházhoz, amelynek egy év kivételével, haláláig tagja maradt. Ő volt a legnagyobb magyar epizodista; néhány perces jelenetébe egész életsort tudott sűríteni. Különös érzéke volt a groteszk komikus színpadi megjelenítéséhez. Félbemaradt, furcsa, züllött alakok megformálásával új színt hozott a Nemzeti Színházba. Pályájának legnagyobb sikerét Caliban szerepében érte el, Shakespeare A vihar című színmüvében. Előtte és utána is a Shakespeare-drámák mellékalakjainak egész tömegét játszotta el, csakúgy, mint Az ember tragédiájának számos kis figuráját, míg aztán Lucifer szerepét is eljátszhatta. Sugár Károly alig több mint húsz év alatt négyszázötven szerepet játszott, ezek közül nagyobbak vagy jelentősebbek: Pehely úr (Zilahy: A zenebohócok), Argan (Molière: A képzelt beteg), Oszip (Gogol: A revizor), Polonius (Shakespeare: Hamlet), Keszeg Andor (Shakespeare: Vízkereszt), Rank doktor (Ibsen: Nóra), Mikhál bán, majd Biberach (Katona: Bánk bán), Don Quijote (Lengyel Menyhért: Sancho Panza királysága), Szellemfi (Szigligeti: Liliomfi), Az öreg Huhn (Hauptmann: És Pippa táncol). Fiatalon kis vidéki társulatoknál működött, a Színiakadémiára csak később iratkozott be, ismeretlen városok, falvak világából, fellépések előiskolájából érkezve a fővárosba. Valami csoda folytán vehették fel a főiskolára is. Enyhén vörös orra volt, különös beszéde, rendhagyó légzéstechnikája, a színpadon mégis kiválóan tudott megszólalni és gazdag élettapasztalatát, megrendülésekkel teljes esztendeit bőségesen kiaknázhatta a színpadon. Számára az élet mindig is a színészi eszközök kifogyhatatlan tartaléka volt, egy érdekes gesztus mindig megfogta. Ha egy különös embert látott kilométereken át képes volt kísérni, hogy jellegzetességeit elraktározhassa. De őt is szinte felkeresték az érdekességek, drámák, emberi különösségek. A sors játékai is állandóan csapdát állítottak számára. Nem a színpadon, hanem az életben. Amikor az első világháború alatt minden színészt felmentettek, aki kérte, ő - minthogy képtelen volt kérni, azon vette észre magát, hogy már a fronton van és nemcsak a halállal, hanem az őrmesterek kegyetlenségével is szembe kell nézni. A hadifogság is drámákkal gyötörte, többször megszökött, dolgozott ólombányában, nyakán a fegyenceket megszégyenítő acélkarikával. Még így is el tudott szökni és a Góbi-sivatagon keresztül a tevekaravánok után bandukolva átvergődött világrészeken és még a háború befejezése előtt hazaérkezett Budapestre. A Nemzetiben az új igazgató meg sem ismerte. De kegyelemből statisztának szerződtette. De ő úgy játszott el egy cigányt a Piros bugyellárisban, hogy másnap már leszerződtették rendes színészi gázsival. Mégsem sikerült megragadnia a színpadon, mert újra besorozták katonának. Le-