„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

nek hősnői, akiknek ábrázolásában megmutatta, hogy kemény is tud lenni. Bourdet A szerelem órája című darabjában egy idősödő leányt játszott. Ez a lány nem ragyogóan szép. Váradi Aranka sem volt az. Ebben a szerepében legszebb mozzanatai azok voltak, ahol a boldogságban való kételkedést játszotta el. Végül meg kell említeni egy commedia dell'artét, A bizalmatlant, amelyet a fiatal Hevesi Sándor rendezett - erősen stilizálva. A sajtó kiemelte, hogy a színészek közül a mozgás művésziessége tekintetében Váradi Aranka magasan kiemelkedett." /GALAMB SÁNDOR/ Csortos Gyula Munkács, 1883. 3. 3.-Bp., 1945. 8. 1. Alig hatvan évet élt, s a róla készült adattár kétszázötven szerepet sorol fel, amelyekben a legváltozatosabb formában és mindig vonzó, érdekes egyéniségként jelentkezett. Mikor 1903-ban elvégezte a Színművészeti Akadémiát, tanárai, főleg Ujházy Ede, benne látták a jövő nagy reménységét. Debrecen, Szeged, Temesvár után 1907-ben került az akkor megnyílt Népszínház-Vígoperához. A következő évben már a Magyar Színházhoz szerződött, ahol páratlan munkabírásával egyetlen színházi év alatt tizenkét főszerepet alakított: Kormos (Drégely: Szerencse fia), Flambeau (Rostand: A Sasfiók), Marc Arron (Michaelis: Forradalmi nász) stb. Innen kezdve nehéz nyomon követni azokat a színpadokat, ahol részben éves szerződést, részben egy-egy szerepet vállalt. A Magyar Színház után két évig a Vígszínházban aratott sikereket, mint a Színész (Molnár: A testőr), János (Bródy: A medikus), Félix (Szomory: Györgyike drága gyermek). Vándorösztöne megint visszavitte a Magyar Színházhoz, majd újból a Vígszínházhoz. Csak az I. világháború alatt maradt meg huzamosan a Vígszínháznál, már 1922-ben a Renaissance Színházban, 1923-ban pedig a Belvárosi Színházban játszott. Ez a szakadatlan nomád élet 1927-ig tartott, amikor a Nemzeti Színházhoz szerződött, de közben máshol is vállalt egy-egy szerepet. A Nemzeti Színházban legjelentősebb alakítása Shylock (A velencei kalmár) és Falstaff (A windsori víg nők) volt. 1929-től kezdve megint a Magyar Színházban játszott, többek közt a Volpone (Jonson) címszerepét. Rövid Nemzeti Színházi kitérő után újból a Vígszínház könnyű vígjátékait vállalta, míg aztán 1932-ben itt is megkapta élete két nagy feladatát, Liliom (Molnár) és Clausen tanácsos (Hauptmann: Naplemente előtt) szerepében. Ezután művészetéhez méltó feladatokhoz megint csak a Nemzeti Színházban jutott: Ezra Mannon (O'Neill: Amerikai Elektra) és Lucifer (Az ember tragédiája). 1938 után egyre kevesebbet szerepelt. Szerepei változatosan színesek és végletesen sokfélék voltak, a tragikustól a legalpáribb bohózatokig, de a sok szerep között akadt olyan, mely becsvágyát kielégítette. Egy-egy tetszetős feladatért hajlandó volt még szerződésszegésre is. Végül már tulajdonképpen nem állapítható meg, hogy melyik színháznak volt tagja. Kétségtelen, hogy olyan gazdag és változatos művészi erő élt benne, amely még a bohóctréfák alakjaiból 4'1