„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

Váradi Aranka Bp., 1886-Madeira, 1966 A Színművészeti Akadémiát 1903-ban végezte el, s utána a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek 1923-ban örökös tagja lett. Édesapja Váradi Antal, a Nemzeti Színház dramaturgja, később a Színiakadémia igazgatója, drámaíró, költő és színháztörténész. Váradi Aranka rendkívül kulturált és intelligens művész volt, s bár szerepeit rendkívüli tudatossággal építette föl, alakításait bensőség, a lélekábrázolás mélysége és igazsága jellemezték. Kitűnő beszédtechnikája és plasztikus mozgása is hozzájárultak sikereihez. Ibsen Vadkacsájának Hedvig szerepében tűnt fel, majd hasonló sikere volt Roxane szerepében, Rostand: Cyrano de Bergerac c. drámájában. Prózai és verses, klasszikus és modern darabok drámai és szerelmes hősnőit egyaránt játszotta, s művészetéből a finom jellem komikum sem hiányzott. Jelentősebb szerepei: Margit (Goethe: Faust), Cordelia (Shakespeare: Lear király), Nóra (Ibsen), Marguerite (Dumas: A kaméliás hölgy), Valois Margit (Hevesi: A hadifogoly), Turgenyev: Natália, vagy Egy hónap falun címszerepe, Mária Antónia (Szomory: A nagyasszony), Ferenc reichstadti herceg (Rostand: A sasfiók), Hedda Gabler (Ibsen), Elssler Fanny (Lakatos: A bécsi táncosnő). Utolsó szerepe volt Xénia, Gorkij: Jegor Bulicsov c. drámájában (1947). /CENNER MIHÁLY/ „Művészetére szimbolikusan jellemző, hogy egyik legnagyobb sikerét Dario Niccodemi Árnyék c. darabjában aratta. Valóban, az ő egész játékmodorára valami tompítottabb világítás borult; de e mögött a tompítottság mögött gazdag változatosság húzódott meg. Legelső nagy kiugrása Ibsen Vadkacsájának Hedvig szerepe. Második nagy szerepéről, Herczeg Ferenc az Éva boszorkánynak főalakjáról ugyancsak dicsérőleg írtak, de megállapították, hogy a démonikus vonásokat nem tudta érvényre juttatni. Az 1913-ban bemutatott Shaw-darab, a Caesar és Cleopatra ismét diadalt hozott Váradi Arankának. A Figaro házassága Zsuzsijából hiányzott a forró spanyolos temperamentum, de a játékából áradó mosolygós napfény elbűvölte a közönséget. Kedvesen vadóc volt mint A szentivánéji álom Puckja, szívmarkoló Gretchen volt a Faustban. Az őrület megjátszása már kevésbé sikerült neki, akárcsak Ofélia és Melinda őrültségének ábrázolása sem volt mentes a megszokott színpadi banalitástól. A Lear királyban Cordéliát adta. Csupa poézis volt. Bizánc-beli Hermáját néhány kritikus kissé hidegnek találta. Jogtalanul. Klasszikus szerepei közül meg kell említeni Molière Misanthrope-jának Célimene-jét. A rímes versek mondásában kitűnően érvényesült nagy beszédkultúrája. A Cyrano Roxane-jában komoly kedvességgel rajzolta meg a preciőz nőt, Vörösmarty Tündéjének dallamos sorait, anélkül, hogy hamis pátoszba tévedt volna, fülsimogató édességgel mondta el. Modern szerepei közül említésre méltó Tanner John házasságának játékosan fölényes, kedvesen furfangos Annája, azután Ibsen Nórájának és Hedda Gableré-