„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

cseresznye és Csehov műveinek férfi főszerepei. Elméleti munkái: Komédia (1914), A beszéd művészete (1917), Emlékezések (1921). „.. . Hegedűs Gyula színészi életművének legmagasabb pontja a „Három nővér" Versinyin ezredese, a „Cseresznyéskert" Gajevje, s a legtöményebb szomorúság: maga „Ványi bácsi". És nem azért jutott itt a legmagasabbra, mert ezekhez az alakokhoz felejthetetlen színeket talált. Arról a villámcsapásról van szó: Csehov hőseivel végre teljesen eggyé válhatott. Ő volt, valóban ő, Versinyin és Gajev, és nemcsak Versinyinnek és Gajevnek látszott. Nem becsülte, ami csak látszik valaminek, s nem valóban az, aminek lennie kellene. Az elcserélhetetlen, az egyetlen, az igazi. Nem láthattam őt a kalandos és nyomasztó ifjúság éveiben, a hosszú vándorutakon, vidéki társulatoknál - „amikor annyit koplaltunk, hogy mind olyan soványak voltunk, mint az agarak, és a sok éhezéstől megnőtt az orrunk." - írja „Emlékezéseiben". Nem láttam a férfiévek forró sikereiben sem, az „Ördög"-ben, a „Liliom"-ban, a „Tájfun"-ban, a „Tatárjárásában, a Vígszínház nagy telitalálataiban sem, a francia drámákban és bohózatokban, a „Király"-ban, az „Osztrigás Mici"-ben, az „Ostromában. Ezekről csak Kosztolányi Dezső megindult, elfúlt nekrológját őrzöm: „Láttam őt ördögnek, papnak, katonatisztnek, kasznárnak, parasztnak, koldusnak, királynak, ifjú szerelmesnek, huncut agglegénynek, és a képek összeolvadnak könnyeimben . . .Mindegyikben az embert érzem, akiből az egyéniség varázsa árad, az a varázs, amit nem lehet tovább elemezni. Azáltal hatott, hogy ő volt. Ő, és nem más. Nem tudom méltatni őt. Csak kiabálok össze-vissza, mint a halottas ágynál szokás.. . Amit mi nevével jelöltünk, a kedvesség világa összeomlott, részeire bomlott. Soha-soha többé nem remélhetjük, hogy még egyszer találkozunk vele, mi, vagy utódaink. Isten remekműve volt." Élete utolsó harmadában azonban mindegyik szerepében láttam, a legkisebben is. De nem figurákra, maszkra, festékre emlékszem. Ami kitörölhetetlenül él bennem: egy furcsa kettősség, varázslatos ötvözet -, a darab és a színész egyénisége. A figurán, a drámán minduntalan átüt-átsüt Hegedűs szava és pillantása. Olyan puritánul, egyszerűen és tisztán közvetíti a drámának azt a részét, amit őrá bíztak, hogy szinte félretolja a figurát, az idegen csontozatot, a vendéghajat és az álszakállt - minden segédeszközről lemondva a maga emberségével kezeskedik az íróért és a drámáért, a figura valódiságáért. Hány írót és hány drámát nemesített meg így!. . ." /ILLÉS ENDRE/