„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

A grimasza is felejthetetlen. A motyogása. Ahogy fejét félrehajtotta, s kicsit rézsút leszegte, mintha minden bűnt magára vállalt volna, és egyszerre akarna bevallani: szemét a félig lehunyt pillák alatt magasba emelte, egy semleges pontra, mivel senkivel sem tanácsos szembenézni, az ilyesmit még dacnak, konokságnak vélhetik, de közben - a behúzott nyak, merev fejtartás árulkodott erről - maga mögé is figyelt, hiszen hátulról is jöhet valami veszély, esetleg orvul hátba támadhatják, ki tudja? S ahogy beszélt! Száját összecsücsörítette, mintha cukrot szopogatna vagy fütyölni akarna. Nyelve hegyével tapogatta a szavakat, dadogott, majd folyékonyan hadarni kezdett. Mindig hadart, hogy amíg közbe nem szólnak, vagy egyáltalán engedélye van a beszédre, még elmondhassa a mondókáját. A közbeszólást egyképp várni lehetett az illetékestől, aki előtte állt, s az illetéktelentől is, aki a háta mögé lopódzott. Úgy tűnik fel, mintha Kabos Gyula főszereplőként is mindig mellékszerepet játszott volna. Egy önmagában megérlelt, nagy epizódszerep különböző változatait. Kabos a magatartásával jelezte, hogy hősei csak alkatrészek egy nagy társadalmi-emberi gépezetben. Akármilyen magas pozícióba kerültek, valakitől mindig függniök kell, ha az illető láthatatlan is. Ezek a fölöttes személyek, a szövegkönyv szerint, talán nem élnek vissza a hatalommal; de bármikor megtehetnék; a visszaélés lehetőségével tehát számolni kell. Másrészt a hatalom maga nemcsak a rangtól és méltóságtól függ. Lám, a Hyppolit, a lakáj-ban egy inas tartja pórázon a felkapaszkodott, parvenü uraságot: a lelki „karhatalmat" itt a függő személy etikettbeli jártassága jelenti. Másutt a legmagasabb méltóság is így gondolkodik: „Előkelőbb ember talán nincs nálam, gazdagabb sem, de ügyesebb azért még lehet!" Tehát neki is tartania kell egy láthatatlan illetőtől, aki a fondorlataival pozícióelőnyt szerezhet. Kabos „kisembereinek" tekintetében ezért van valami sunyi számítás is. Nemcsak a félelem pislogása ez, hanem az állandó készenlét kifejezése is; a védekezésre csakúgy, mint a fondorlatra; mintha a kellő pillanatra várnának, amikor alázatosan tisztelt ellenfelüket tőrbe ejthetik. Aztán a kabosi játékstílusban: hasonló kettősség. Mintha egy nagyszerű clown - Max Linder, Buster Keaton kései pesti rokona - meg egy keserű csehovi figura szorongatná egymást. Ez az eldönthetetlen birkózás vitt feszültséget Kabos játékába, amely mindig könnyed volt, de sohasem tudott egészen felszabadulni. Akárcsak maga is habozna, meddig mehet el a komédiázásban, hogy a jellemzés kárára ne váljék?s a habozást hiába akarná titkolni: művészi stílusát is valami görcs, zavar, tétovaság jellemezte. Amely a közönség szeretetétől mindig kifényesült. 1941 októberében halt meg, New Yorkban. Vajon a nekünk oly ismerős arcon ki végezte el a kegyelet munkáját? Ki zárta rá a félig lehunyt pillát, rézsút magasba emelt szemére? /CALSAI PONCRÁC/