„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

nyus (Illyés: Dózsa György), Czabuk Lajos (Darvas: Kormos ég), Bencsik Antal (Darvas: Hajnali tűz), Pásztor (Szophoklész: Oidipusz király), Bryant (Wesker: Gyökerek). „Senki így nem játszhatna Tiborcot rajta kívül, mert akkor Biharit játszaná, és nem Tiborcot. Még csak azt sem mondhatom, hogy „alakítás" az ő Tiborca. Inkább elképzelés, méghozzá a legmerészebb színészi elképzelések közül való. Bihari, hogy úgy mondjam, Tiborc jelmezében önmagát mintázta meg, kicsit túlozva is egyes tulajdonságait, mint például a kántáló hangot. Bihari úgy érkezett a magyar színészetbe, mint ahogy a mesében a szegény ember a király udvarába. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, úgy hívták őt, hogy Bihari. Igazi szegény ember volt, akinek az volt a nagy tudománya, hogy szegény. Ezt ő tudja a legjobban a magyar színészek között. Ő tud leginkább egyszerűen és szerényen hátul állni és mosolyogni csendesen az urak beszédén. Ő érti azt is legszebben, hogy miképpen szerette a póri ember Kossuth Lajost. Ő a legbüszkébb szegény, a munkájára a művész önbecsülésével tekintő, a gőgösen egyszerű, a nélkülözésekben fogant erkölcs prédikátora. Ő az a világszép-lelkű művész, akire ha ráosztanák Dárius vagy Henry Ford szerepét, akkor is szegény ember maradna. Tiborca úgy áll ott a színpadon ősz varkocsaival, rongyaival, mint a nyomorúság felszentelt püspöke, aki énekelve sorolja - nem Krisztus urunk - hanem a maga kínszenvedéseit. Nem amolyan panaszkodó panasz ez, hanem - gyűlölő, idegent haragvó ének, a szenvedés zsoltára, a szegénység önnön dicséretét zengő forradalmi parasztdal. Tulajdonképpen nem is játssza jól a szerepet. Amit csinál, az teli van szabálytalansággal, a klasszikus Tiborc felfogással össze nem egyeztethető drámai mókával. Csakhogy nem táncol, amíg a nagy panasz-éneket kántálja, bizony topog, ide-oda lépeget nagy keservében, aztán jobbra-balra ingatja magát, mintha mutatná, mekkora viharban áll az ország népe, a monostorépítő idegenek sanyargatottja. S ahogy rázza őt a sírás, az ének már-már vonításba megy át, hogy riassza Bánkot, a nagyurat. Vonít a szegénység Endre palotájában, a mulatsághoz szokott falak között, s korbácsolja a báni méltóságában sértett Bánkot, úgy ahogy a dráma is megkívánja. Sehova sem illeszthető, semmilyen stílusba nem foglalható játék ez. Vásári mutatvány, de olyan, amilyet csak egy nagy, megszállott művész alkothat. Ha 1848-ban mondotta volna így el a szegedi piacon, több katona állt volna be a magyar seregbe, mint magának Kossuthnak szavára. Bihari fanatikus Tiborca, pogány parasztból és keresztény vallásalapítóból öszszegyúrt szegénye, teljes élményt adott. Olyat, ami betölti a lelket, s amit a színészi alakításokhoz oly mostoha emlékezet kénytelen tovább őrizni." /GYÁRFÁS MIKLÓS/