„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

Bulla Elma Selmecbánya, 1913. 8. 26-Bp., 1980. 5. 14. Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész. Pozsonyban nevelkedett, ott tanult balettet, s jóformán gyerekfővel szerződtette Reinhardt. 1928-34-ig német színpadokon szerepelt (Berlin, München, Bécs), majd 1934-38-ig a Belyárosi Színház művésze volt. Modern drámák egzaltált hősnőiben tűnt fel. Nagy sikert aratott a „Szent Johanna" (Shaw) címszerepében (1936). Törékeny alkata látszólag ellentétben állt az író elképzelte robusztus figurával, de az ő alakításának varázsereje épp az volt, hogy a rajongó hit sokszorozta meg a test erejét. (Nagy sikerét két évtizeddel később megismételte a Vígszínházban.) Hasonlóan elmélyült alakítást nyújtott a Kosztolányi-regényből írt „Édes Anna" címszerepében: drámai ereje a visszafojtott, ritkán kitörő hangokból, a lélek apró rezdüléseit is kifejező arcjátékból és a balett-emlékeket idéző finom gesztusokból szövődött össze. Ezek a vonások tették emlékezetessé a tolókocsihoz szegezett Adrienne alakját (Bourdet: Esküvő): lelkiállapotát kézmozdulatai fejezték ki leghívebben. Shaw darabjaiban a férjét anyáskodva szerető nő megnyerő okossága és szellemes beszédmódja érvényesült a legjobban („Az orvos dilemmája", „Az ördög cimborája", „Candida"). 1938-45-ig és 1952 óta tagja volt a Vígszínháznak, de sűrűn játszott másutt is. Fiatalon jutott első nevezetes anya-szerepéhez (Miller: Édes fiaim), s végtelen gonddal érzékeltette Kate ösztönvilágát. Capek drámájában („Fiaim"), majd a „Kísértetek" (Ibsen) Alvingnéjában ezek a vonások keménységgel színeződtek. A körülrajongott Mónikát (Mesterházi: Pesti emberek) és a csúnya, csak szerelme pillanatában megszépülő Lizzie-t (Nash: Esőcsináló) ugyanabban az évben játszotta. A későbbi években egyik legnagyobb alakítása a púpos Mathilde von Zahnd volt (Dürrenmatt: A fizikusok): célratörő, okos és gonosz kis gnóm, aki a néző szeme láttára nő a világ urává. Bulla drámai ereje, kitűnő jellemábrázoló készsége igen jól érvényesült számos filmszerepében is. Egyéb szerepei: Kay (Priestley: A Conwáy család), Anya (Remenyik: Az apai ház), Hedvig (Ibsen: A vadkacsa), Irene (Bourdet: Rab lélek), Karla (Meiler: Vallomás), Bettina (Hauptmann: Naplemente előtt). Kosztolányi Dezső írta az Ünnep nevű lap 1935. évi január 23-i számában: „Bulla Elma alakítja a hősnőt. Fiatal, szőke lány. Megjelenése egyszerű. Mihelyt belép, a színpad megtelik vele. Vannak taglejtései, melyek felejthetetlenek. Most az, ahogy a kezével játszik, most az, ahogy homlokához akar kapni, de idegességében nem teszi, a mozdulatot mintegy elvetéli. Vannak félhangjai. Szavak, melyeket csak elhadar. Mindezt modorosság, hatásvadászat nélkül. Aztán sikolt, tombol, s a színpadon a végzet döng végig, a nagy dráma. Oly biztosan fogja a hangokat, mint egy nagy hegedűművész. Nincs hamis hangja. Erő és finomság, ösztön és ízlés együtt. Jósolni könnyelműség volna egyetlen szerep után. Hittel írom le azonban, hogy pályámon hasonló európai értékkei, hasonló nemes reménységgel ritkán találkoztam."