Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

A szerző arculata

most más időket élünk és korunk betör a szerző arculatának értelmezésébe is. Amikor Nyemirovics-Dancsenko uj változatban vitte szinre a Három nővért, kijelentette, most másképpen fogunk játszani, mint az első szinrevitélkor, mert most már nem lehet ugy játszani, most már a mi korunknak kell megfelelnie az előadásnak. S hadd tegyek itt fel egy kérdést Popov elvtárshoz: ön azt mondja, hogy a belső monológot a szerző arculatából kiindulva kell létrehozni. Mi legyen azonban a következő esetben? Az Ivan Bolotnyikovot vittük szinre, s ebben a darabban minden szereplő ilyen stílusban beszél: ,óh, légy üdvöz...' Hogyan alkossuk meg hát a belső monológot? Ugyanebben a ,lógy üdvöz» stílusban? Más szavakkal: szükséges-e szöveg a belső monológhoz, vagy csak az utalás, az improvizálásra való ösztönzés a fontos? Hiszen akkor is mindenképpen a XX. század embere maradok, e század szókincsévei,gondolataival, ha fennhangon azt mondom is: ,óh, légy üdvöz!» Alekszej Popov

: "A belső monológ nem irodalmi alkotás. De ha a hős igy beszél a darabban: ,Óh, légy üdvöz!» akkor a belső monológnak is ehhez a ritmushoz kell alkalmazkodnia. Másképpen nem juthatunk eredményre. Rés keletkezik. A szinész átlényegül az alakká, útban van az átlényegülés felé és ezen az uton egyik első lépése az alakított személy belső monológjainak megteremtése. A belső élet szóképei, ritmusa feltárják és realizálják e belső monológok során a színpadi alakot. Ha megmaradunk a XX. század emberének, e század szókincsével, ritmusával, akkor nem megy végbe az átalakulás

. A belső monológ jellegének teljes mértékben össze kell függenie a szerző megadta monológok jellegével. Ez persze meg is nehezíti azt, hogy a mai szinész a maga pszichofizikai anyagával átalakuljon". Második hozzászóló

: "Az előadással kapcsolatos munkában a rendező nem tűzi ki célul a szerző arculatának feltárását. Amikor az ember dolgozni kezd, szerintem nem közeli- 31 -