Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

KOLOZSVÁR

88

MAROSI PÉTER

boré Az ember tragédiája, az Orbán Györgyé pedig a Káin és Ábel kolozsvári bemutatójának. (Hogy csak két felejthetetlen példánál maradjunk.)

És Harag György mindezen túl olyan együttes kovácsolt össze magának a kolozsvári társulat tagjaiból, amilyent - mint együttest - nem láttunk még ebben a színházban az utóbbi negyven év alatt. (A dolog természetéből kifolyólag, valószínűleg korábban se láthattunk volna.) Bizonyára voltak csillogóbb előadások, kiemelkedőbb színészi teljesítmények ezeken a deszkákon, idézhetnénk mi is nem egyet. De olyant nem, amelyben színészek és statiszták együtt, mind a hatvanketten, ennyire egyetlen főszereplővé váltak volna, ennyire egy testként, egy belső és külső játékritmusnak engedelmeskedve, azt egy pillanatra meg nem törve szolgálták volna az adott (írói és színpadi) művészi alkotás ügyét.

Tegyük mindjárt hozzá, hogy - az előadás első részében! Mert a második rész sajnos nem éri el az első színvonalát. Harag György addig tudta érvényesíteni e világköltemény belső akusztikáját, amíg a végtelen belső monológokból összeálló dialogizálásokat nem „zavarják meg" - Gorkijnál - külső cselekményelemek. Eddig a pontig Harag teljességgel érvényesíti a maga Gorkiját, és olyan zseniális víziókban is, mint például a nagy „ugatási jelenet", amelyben már nemcsak a Bárót alázza meg Vaszka, hanem az egész menedékhely együtt „kutyul el", egy korty vodka fejében együtt csahol, vinnyog Vaszka parancsára. Amint azonban verekedni, ölni kezdenek e drámában, Harag nem tud mit kezdeni a mozgalmas képekkel, és ezen az említett árnyjátékok sem segítenek. És éppen az a Harag György képtelen nem szokványos módon rendezni meg e látványosságokat, aki máskor színpadi látványt „western" mennyiségben és méretekben szállított nekünk. Vér se folyt most Harag színpadán. Ezt nem sajnáljuk, de a megoldatlanságokat nem hallgathatjuk el. Az előadás esett a végére. A hosszabb és nagyobb első rész újdonságát, szépségét, jelentésességét és jelentőségét azonban semmi sem halványíthatja már el bennünk.

Hát a színészek! Évekig elvitatkozhatunk azon, miért is nem voltak mindenki mást lejátszó, csillogóbb alakítások ezen az előadáson? És hogy egyáltalán szabad-e teljességgel kiugrani olyan színpadi alkotásban, amely ennyire együttes munkára, sőt a színészi munka és a statisztéria munkájának közös szintre emelésére alapoz? Vajon hogyan néztek volna ki, mire mentek volna régi nagy Éjjeli menedékhelyek híres hazai sztárjai ezen a színpadon? Vajon nem hiányolnánk azokból az előadásokból éppen azt - a kö