Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

Gorkij titka 89 zös munkának, a közös alakításnak azt az átélését amit most vitt diadalra nálunk Harag György? Vagy mit mondhatnánk ennek az Éjjeli menedékhely­nek a Liviu Ciulei legutóbbi világhíres Éjjeli menedékhely-bemutatójával való egybevetése után? Sajnos, nem láttam azt az előadást; pedig milyen hasznos lenne az ilyenszerű komparasztika a színibírálatban. Annyit azonban eddigi színházi emlékeink alapján is elmondhatunk, hogy Harag Györgynek ez a mostani kolozsvári alkotása éppen a tegnapi teátrális konvenciók elleni kö­vetkezetes fellépésével bizonyult eredményesnek. Mély meggyőződésem, hogy akár a harminc évvel ezelőtti fényes előadások feledhetetlen hősei is kínosan teátrálisnak tűnnének ez alkalommal, ebben a környezetben. Igaz, egykori nemes venyigék elő-előbukkannak a legnemesebb új szőlő­sök beállítása után is. így ütötte fel fejét, igaz, csak helyenként, pillanatokra, tegnapi játékstílus ebben a nagyon egybedolgozott, újféle stílusegységet hozó előadásban. László Gerő Szatyinja például közel három órán át telje­sen más volt, mint amihez eddigi Szatyinok hozzászoktattak; azt tehát in­kább a rendezőnek rójuk fel, hogy ez a Szatyin az előadás utolsó perceiben éppen olyan teátrálissá vált, olyan szónoklatot tartott, mint annyi elődje az elmúlt évtizedekben. Miért sajnáljuk ezt? Mert az előadás éppen a végén csúszott el az egykori tanköltemény-koncepció irányába, miután órákon át ellenállt neki. Ilyenszerű veszély, a teatralitás kísértése fenyegette Vitályos Ildikó (Vaszilisza) alakítását is; Széles Annát (Natasa) pedig olyan szenti­­mentalizmus irányába indította el a rendezés, hogy a vászonra festett ikon­szentjei is elcsodálkozhattak ennyi „lelki finomság" láttán. Az együttes nagy része különben igazolta várakozásainkat; vagy először került ennyire a nézőtér figyelmébe. Kezdjük ez alkalommal is Pásztor Já­nossal, akinek a felindulástól és a szesztől dadogó rendőre (Medvegyev) maradéktalanul fedte a szerepről és Pásztorról alkotott eddig elképzelése­inket, ha nem is hozott új színeket. Akár csak Bereczky Júlia vérbő kofa­asszonya (Kvásnya). Meglepő viszont Senkálszky Endre igyekezete, hogy Kosztiljevje más legyen, mint minden eddigi Senkálszky-figura. Szerepét apró lélektani részleteiben dolgozta ki, hangban, gesztióban, mozgásban, mimikában módolta meg. Mintha eddigi konvencionálisabb színpadi lété­vel szembefordulva indulna új kalandokra az „öregedő" Senkálszky. Talál­kozunk még vele. És lile Ferenccel is. Tatárja úgy került az egész játék előte­rébe, mintha eddig a színpadon se lett volna. Haragnál (is) minden szerep főszereppé vált ezen az előadáson, mint minden ilyenszerű rendezésnél az egész világon. Sokat köszönhet ennek Kakuts Ágnes (Anna), akinek a ren­dezés által talán túlexponált másfélórás haldoklása néha melodrámák hatá­KOLOZSVÁR

Next

/
Oldalképek
Tartalom