Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
magyarorsMgi előadások 194 KOLTAI TAMÁS datosan választotta a szellemidézést. Pontosan az érdekelhette, ami Ljubimovot is, amikor a Taganka színházban Puskin, Osztrovszkij vagy Gogol műveiből állított össze színpadi kanavászt: a szembesítés a „szoborral". Adott esetben a Kisfaludy-jelenség. Viszonyunk Kisfaludyhoz. Egy mai színtársulat útja a klasszikus hagyománytól a jelen színházáig, miközben Kisfaludyt játszik. Meller András díszlete a rivalda felé lejtő, csupasz deszkaemelvény: színpad a színpadon. Sátorponyva körhorizont. Az emelvény körül elhelyezett fapalánkokra könyöklő színészek. Aki épp nem játszik, lelép a dobogóról, megszabadul jelmezének egy-két darabjától, és a palánk mögül követi az előadást. A társulat mindvégig jelen van. A játék elején a színészcsapat elfogódott mozdulatai, félszeg meghajlásai egy korabeli társulat képét idézik föl. Mintha Kisfaludy első színre vivőjét, az Éder György-féle székesfehérvári truppot látnánk. Valaki (Martin Márta) föláll egy székre, és emelt hangon, korabeli pátosszal - hogy túlkiabálja a zsongást - szavalni kezdi a Tatárok Magyarországban prológusát. Az első Kisfaludy-sikert. A nézőnek az az érzése, hogy láthatatlan transzparensek emelkednek: Színházat Kisfaludynak! És mindjárt elkezdődik a játék: a „tatári műv" töredéke. Természetesen mosolyognunk kell a darab gyermeki naivitásán: a dagadó nemzeti pátoszon, az ellenség nagylelkűségén, a fölpumpált ármányokon és érzeményeken. S az előadás stílusán is: a tatár lányok háromtagú karán, a harci kiáltásokon, a széles operai mozdulatokon. Csakhamar észre kell vennünk azonban, hogy szó sincs paródiáról. Ha ragaszkodunk hozzá, hogy fölcímkézzük a látványt, akkor leginkább a pastiche illik rá: egy hajdanvolt színjátszóstílus pontos rekonstruálása. Amit „csupán" az eltelt másfél évszázad utalt ironikus távolságba. Amikor átfutunk a következő darabon, a Stibor vajdán, már nemcsak ismerni véljük a játék törvényeit, hanem homályos színháztörténeti tudatunk mélyén ismerősebbnek érezzük a fölkínált stílust is. A festői hármas csoportban lassan felénk lépkedő színészekről, a patetikus mozdulatokban megmerevedő képről hirtelenjében nem tudjuk, hogy hol láttuk már. Aztán rájövünk, hogy a század eleji Nemzeti Színház előadásairól készült fényképeken. Ha nem hallanánk a szöveget, Shakespeare Learjét is beleképzelhetnénk a jelenetbe, mondjuk Szacsvay Imrével és Vizvári Gyulával. Persze nem Lear és a Bolond, hanem a vérnősző Stibor és udvari bolondja, Beckó ágál a színen, egy Victor Hugo-i vadromantikát megelőlegező s borzalmaiban A cencieket megcsúfoló - egyébként épp Shelley művével egyidős - rémdrámában, amelynek első jelenetéből azért Tiborc panasza is kihallik.
