Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

magyarorszAgi előadások

178

BUDAI KATALIN

Esték a próbateremben

A színpad nagy, szétszóródnak rajta az emberek, az események. Gyakran nem is hallani, ki milyen instrukciót kapott. A széksorokban jövés-menés, kíváncsiskodók nyüzsgése.

Este a próbateremben egészen más. Idegen nem teheti be a lábát. Mindig egy bizonyos rész szereplői gyűlnek össze, nyolc-tíznél nem többen. Inkább beszélgetések ezek, nem is a darabról, de mégis mindig a darabról. A csönd mélyebb, a töprengés szünetei hosszabbak. Jobban érezni, hogy együtt vagyunk.

A kétségek tapinthatóbbak. Itt hangzik el legtöbbször: „Ezt nem tudom megrendezni. Mondjatok valamit, bármit, akármiből meríthetünk!" Előbbutóbb valamennyien rájövünk, hogy tanácsokra valójában Haragnak nincs szüksége, már mindent tud, ihlető légkör kell azonban, személyes kontaktus, hogy napvilágra kerüljön a megváltó gondolat. Ahogyan létszükséglet Harag számára a visszajelzés, a vonakodás vagy helyeslés, úgy szoknak hozzá a művészek is, hogy kezdeményezzenek, elmondják saját verziójukat, kipróbálják ötleteiket. Ennek is nagyobb tere van itt, a meleg, sötétes teremben.

Ez a helyszíne olyan nagy változásoknak, mint amin például a sarkalatosnak szánt asztaljelenet ment keresztül. A mozdíthatatlanság megtestesítője az az asztal. Nyomasztóan hatalmas, benne van ennek a világnak a monumentalitása. Valamikor harmincán is elférhettek mellette. Mostanra csak négyen maradtak. Az ülésrend: a nézőtérrel szemben Kabanova, jobbra Kátya, balra Tyihon, Kabanovával szemben, nekünk háttal Varvara. Kátya ült már Tyihon mellett is, míg Varvara helyén az elhunyt apa fényképe és terítéke állott. A beszélgetés eleinte a hosszúságával, a monotóniájával volt idegölő, a merevségével tűrhetetlen. („A hagyományok nem Kabanova zsarnoksága miatt maradnak fenn, hanem a szokások emberfölötti hatalma által. És ezeket még a háború, a forradalom is csak nagyon nehezen képes megváltoztatni. Amíg egyvalaki van, az továbbviszi. És a szokásoknak, hagyományoknak ezen a falán Katyerina halála sem fog rést ütni.")

De azért ne legyen mégsem olyan nyúlós a jelenet! Nem kellenek a kínos szünetek. Élénkebben, magától értetődő rutinnal folyjék minden, hiszen nem először van ez így. Tyihon kihörpinti a poharát, állna fel, Kabanova int, ülj csak vissza. S árad belőle a panasz, a sérelem. Tyihon „de anyuska", „hát mikor mondtam én" közbeszólásaira alig nyitja a száját, Kabanova már hergeli magát tovább.A gyerekek tűkön ülve hallgatják. Ugyanakkor Tyihon