Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Nagy Béla: Színház és dramaturgia
BESZÉLGETÉS 16 NAGY BELA gyermek- és ifjúévek olyan vidéki városokhoz - Margittához, illetve Tasnádhoz - kötik, amelyekben nem volt állandó színház.- Az igazság az, hogy nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni, mert mindig az az érzésem, hogy valami nagyon lényegeset kellene mondanom... Ahogyan Kőmíves Nagy Lajos, öreg tanárom kérdezte: „Mikor lobbant fel benned a szent Láng?" Nem tudnám megmondani, hogy „a szent láng" valaha is fellobbant-e, és egyáltalán fellobbant-e? Azt sem mondhatnám, hogy „a színház varázsa ejtett rabul". Csak egy parányi élményre emlékszem. Egész kicsi koromban, Tasnádon megjelent - ha jól emlékszem - Vígh Ernő társulata, és a plakátokon meghirdették a nyitóelőadást, a jános vitézt A szüleim, akik színházba járó emberek voltak, megígérték, hogy elvisznek a bemutatóra. De azt mondták: addig egy kicsit feküdjek le. Elaludtam, és - otthon hagytak. Ez furcsa sebet ejtett bennem. És úgy emlékszem, talán nyolc-kilenc éves lehettem, vagy tíz, amikor elhatároztam, hogy csakis színházban kell majd dolgoznom, mert ott, úgy látszik, van valami furcsa dolog, amit tiltanak. Tizenhat éves koromban egyszer apám megkérdezte: „Tulajdonképpen mi akarsz lenni?" Gondolkodás nélkül válaszoltam: színházi rendező... Most, amikor visszagondolok erre, állítom, hogy akkor nem tudtam: mi az, hogy színházi rendező; csak sejtettem, hogy a színházban valami fontos szerepet játszik. (Bár sokan megkérdőjelezik ennek jelenlegi fontosságát!) S azt mondja apám: „Jó, jó, színházi rendező akarsz lenni, de miből fogsz megélni?!" S mint később bebizonyosodott, tulajdonképpen helyénvaló kérdés volt. Szóval: ilyen egyszerű dolgok indították meg bennem tudat alatt (vagy nem is tudom, hogyan) a színház iránti szeretetet. Vagy talán az, hogy soha nem volt érzékem a matematika meg a fizika iránt, tehát praktikus pályán nem tudtam volna megélni. De tény az, hogy szerettem színházba járni, annak ellenére, hogy az első élményem egészen furcsa volt. Mert 1937-ben a III. Richárdot néztem meg Budapesten. Persze csak halványan emlékszem - tizenkét éves voltam -, hogy valaki púpos volt és sánta. Később, a harmincas évek közepétől sok előadást láttam Váradon. Akkor is, amikor megszűnt a váradi színház, s helyette Kolozsvárról a Thália játszott. Majd 1940 után Váradon is, Kolozsváron is színházba járó lettem. A régi színháznak más volt a szaga és a hangulata, mint a mainak. Kevésbé volt steril. Intimebb volt és nagyon furcsa szagú... Egyszer valamelyik vidéki városban jártam, ahol egy régi színházépületbe mentünk be hátul. Ismerős szag csapott meg a lépcsőházban... a masztix, a régi ruhák, a különös illatok furcsa keveréke. És a poré. Mert por és huzat minden „rendes" színházban mindig van. S úgy emlékeztem, hogy ez tulaj-
