Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Nánay István: Előszó

NÁNAY ISTVÁN

Előszó

Hetvenöt évvel ezelőtt született és tizenöt éve távozott az élők sorából Harag György. Ez a kettős évforduló alkalom és lehetőség arra, hogy a rossz lelkiismeretű utókor emlékezzen a nagyszerű emberre, a felejthetetlen színész-pedagógusra, az egyedülálló művészre. Nagy szavak. Az ünneplés meghatott perceiben nem fukarkodunk a jelzőkkel, hogy aztán újabb évfordulókig kelljen várni a megismételt főhajtásra.

De mi történik két főhajtás között? Mennyire van benne a színháziak és a nagyközönség tudatában az, hogy nem is olyan rég közöttünk élt és dolgozott a század egyik legnagyobb színházrendezője. Szándékosan nem írtam a neve elé a fogalomszűkítő magyar jelzőt, hiszen Harag György művészetét egyetemes mértékkel lehet és kell értékelni. így is tették európai művészkortársai.

De mit tegyen a ma színháza Harag művészetével? Azzal a művészettel, amely a függöny legördültével (hol van már ez ódivatú színpadi „szereplő"?) elenyészik, és oly nagyon be van zárva reális és irreális - a nyelviről nem is beszélve - határok közé. S amely végső soron nem dokumentálható.

Mit mond egy mai színházba járónak, egy ifjú színésznek vagy színiakadémistának Harag György? A neve talán ismerősen cseng, de hogy ki volt és mi a jelentősége, azt egyre kevesebben tudják. Az idősebbek emlékeiben fel-feldereng néhány előadás, de ők is inkább egy-egy színészi alakítást őriznek, s kevésbé azt, hogy ki és hogyan rendezte. Mondhatni: ez így természetes, a színháznak ez a sajátja.

Mégis, azok, akik még ismerték-ismertük, akik munkatársai, barátai voltak-lehettek, fájdalommal vegyes tehetetlenséggel konstatáljuk e szomorú és abszurd helyzetet. A színház - szoktuk mondani érzéki művészet. Egy előadás azoknak érdekes, akik létrehozzák, és akik nézik. Mindarról, ami a színház, utólag csak okoskodni lehet: recenzálni, kritizálni, elemezni. A titkát keresni. De még a legprecízebb, a legérzékletesebb leírás sem tudja