Eck Júlia: Drámajáték a középiskolai irodalomórán - Iskola - dráma 2. (Budapest, 2000)

Második rész: Drámajáték irodalmi művek tanításakor

énjét, két arcát mutatja meg - két diákunk ábrázolásában. A két szobrot egyidejűleg — esetleg egymáshoz kapcsolódva — vizsgáljuk, hiszen voltaképpen egy szereplőt fogalmazunk így meg. A csoport többi tagja is részt vesz a szobor helyzetének kitalálásában, megbeszélik a szerintük jó megoldást, de csoportonként csak két tanuló hoz létre így állóképet. Az ezután következő beszélgetésben érdekes megvitatni azt is, melyik szereplő az adott figura melyik oldalát ismeri csak, és ebből milyen hátránya származik. Visszautalhatunk — vagy ha még nem csináltuk meg, itt megcsinálhatjuk - a szerepháló „helyett" a motívumaira: mikor, kivel mi történik, illetve ki mit cselekszik a műben valaki más helyett - és ez mindkettőjük énjének melyik oldalát érinti.

Ennek a témakörnek érdekes zárógyakorlata lehet a „túlvilági randevú”: a játék alapgondolata az, hogy a meghalt szereplők a túlvilágon képessé válhatnak megértésre, megbocsátásra, arra, hogy felismerjék saját esendőségüket, hibáikat, beismerjék a másikkal szemben elkövetett vétküket, saját maguk áldozattá válásának okait. Voltaképpen tehát ebben a játékban az egyes szereplők, azaz az őket megszemélyesítő diákok szerepben, de mégis kívülről értékelik magukat. A játszók a darabbéli elhalálozás sorrendjében érkeznek a játéktérre (például néhány egymás mellé állított székhez), még akár szertartásossá is tehető érkezésük, ha valaki „fogadja” őket, közölve nevüket, rangjukat és haláluk módját. Elsőként az öreg Hamlet érkezik, utolsóként fia. A már bentlévők közül bárki szólhat az újonnan érkezőhöz, elmondhatja, hogy most, „halála után” visszatekintve a történtekre, hogyan gondolkozik minderről, és ebben saját felelősségéről. Az érkező viszont nem válaszol, nem száll vitába mindazzal, amit hall. Szép pillanatot varázsolhatunk zárómegoldásul, ha akár a fogadó, akár a „meghalt" szereplők saját maguk által választott és hozzájuk illő idézetrészletekkel zárják gondolataikat.

3.4 Ha a drámában megfogalmazott magányossáj’j.ém&V.ötét helyezzük figyelmünk középpontjába, először a monológokkal foglalkozzunk. Érdekes, hogy ezek megértése még olvasott és tanult diákjaink számára sem könnyű. Ezért érdemes részletesen foglalkozni velük, megbeszélni értelmezési síkjaikat. Fontos az is, hogy megmutassuk: Hamlet akkor fordul ehhez a közlési formához, ha összegyűlik benne a megfogalmazáshoz szükséges feszültség, tehát „beszélnie kell valakivel", de nincs kivel, hát velünk, a kö„túlvilági randevú”

111